Mai témánk a figyelem, a világ talán legbecsesebb, legáhítottabb árucikke. Ha ez a meghatározás első olvasatra kicsit erősnek tűnik, arra kérünk olvass tovább. Mire a végére érsz, valószínűleg egyet fogsz érteni vele. Persze ha nem, az se baj. Már Buddha is megmondta: az az igaz, ami Számodra igaz.
A történet onnan indul, hogy amikor vezetőkkel beszélgetünk, nagyon gyakran visszatérő probléma a “miért kell dicsérni a munkatársakat?” kérdése. Sok vezető számára ez nem igazán érthető. Ők abból indulnak ki, hogy őket sem dicséri senki, mégis elvégzik a munkájukat. Aztán találkoztunk olyan nézettel miszerint az, hogy egy alkalmazott jól végzi a munkáját, nem dicsőíteni való tény, hanem alapvető elvárás. Hiszen azért kapja a fizetését, nem?
Ezekben a nézetekben van igazság, nem is kevés. Viszont! Azok a vezetők, akik nem értenek egyet a különböző vezetőképzések létjogosultságával, leggyakrabban azt vágják a fejünkhöz, hogy amiről mi beszélünk, az mind szép is jó, mind igaz is – de csak elméletben. A valóság, a gyakorlat teljesen más. Ezért aztán kéjes élvezettel ragadjuk meg a visszavágás lehetőségét. Lehet, hogy az embereknek teljesen maguktól is szárnyaló teljesítményt kellene nyújtaniuk, de ez csak jól csengő elmélet. A valóság teljesen más. Pfűűű, de jól esett!
Szóval, a figyelem. Szeretnénk beszúrni ide egy idézetet, ami hírlevelünk üzenetének sava-borsa, esszenciája egyben. Íme:
“Aminek figyelmet adunk, az megerősödik.”
(L. Ron Hubbard)
Rövid és velős. De nézzünk kicsit a dolgok mélyére és vizsgáljuk meg, mit is jelent valójában! Arra kérünk, Kedves Olvasó, hogy végezz el egy kísérletet! Hagyd abba az olvasást kis időre és koncentrálj valamilyen, a környezetből jövő zajra! Az óra hangjára, a folyosóról jövő hangfoszlányokra, az utca zajára!
Mi történt a hanggal? Felerősödött egy kicsit igaz? Nézzünk egy másik példát! Sokan átélték már azt az állapotot, amikor új autó vásárlása előtt álltak és már megtalálták az igazit. Kivétel nélkül mindenki, akivel erről beszéltünk, elmondta, hogy hirtelen azt vette észre, milyen sok ilyen márkájú és típusú autó flangál az utcákon. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy elkezdett odafigyelni rájuk.
Mi történt? Tényleg hangosabb lett az óra? Tényleg több lett abból a verdából? Természetesen nem. De azáltal, hogy nagyobb figyelmet fordítottunk rá, a jelenség felerősödött. Ha most, Kedves Olvasó, megszólalt volna személyiséged cinikusabbik oldala, az apró termetű, szarvas-patás cimbora (kisördög): ” – na most ez aztán meg mire jó?” – tarts ki és olvass tovább.
Minden ember vágyik arra, hogy figyelmet kapjon. Van, akinél ez a vágy korlátok közé szorított és van, akinél teljesen elszabadult (ha ilyet akarunk látni, csak be kell kapcsolni modern korunk vallásos kegytárgyát, a Szent Televíziót. Hemzseg az olyan emberektől, akik egy adag extra figyelemért � ők hírnévnek vagy sztárságnak nevezik – nemhogy az anyjukat, de az egész rokonságot eladnák. Ez nem igaz minden televíziósra.).
Az ember tehát vágyik a figyelemre, ezért – most figyelj nagyon! – olyan dolgokat fog tenni, amiért figyelmet kap. Ha egy gyerek azért kap figyelmet, mert ügyes és rendes, akkor ügyes és rendes lesz. Ha azért kap figyelmet, mert rendetlen és szemtelen, akkor rendetlen és szemtelen lesz. Erre már az indiánok is rájöttek. Ők azt csinálták, hogy ha a gyerek valami galádságra készült, akkor szükség szerint megakadályozták ugyan, de nem fordítottak rá figyelmet. Ellenben a legapróbb “jó cselekedetéért” is halálba dicsérték. Az eredmény? Egy olyan gyerek, aki maximálisan együttműködő volt.
Ez egyrészt nem lehet ennyire egyszerű, másrészt ezek gyerekek voltak! Erre azt tudjuk felelni, hogy ez egyrészt ilyen egyszerű, másrészt az alapvető különbség egy gyerek és egy felnőtt között, hogy más típusú játékokra van igénye. Ha valakit ezzel megsértettünk volna, attól elnézést kérünk. Nem állt szándékunkban.
De nézzünk egy felnőttes példát! Nagyon sokan találkoztak azzal a sztorival, ami egy amerikai egyetemhez kötődik, ahol a bohókás kedvű hallgatók elhatározták: elérik az egyik oktatójuknál, hogy a tábla mellett elhelyezett, már nem emlékszünk, milyen célt szolgáló ládán állva tartsa az órát. A taktika ördögien ravasz és vérlázítóan egyszerű volt. Megbeszélték, hogy valahányszor a tanár elkezd a láda felé közeledni, elkezdenek látványosan figyelni. Amint viszont elkezd távolodni a ládától, elkezdtek feltűnően nem figyelni rá. Hogy mi történ? Még jóval az év vége előtt bekövetkezett, hogy a tanár felállt a ládára és onnan beszélt a diákokhoz.
Ez is csak Amerikában történhet meg… nem, ez bárhol a világon megtörténhet. Az amerikaiaknak vannak egészen furcsa megnyilvánulásaik (például képesek ifjabb George duplavé Busht kétszer egymás után is megválasztani elnöknek), de az ember az ember. Figyelmet akar és aszerint fog viselkedni, amiért figyelmet kap.
Van nekünk egy cégvezető ismerősünk, akivel azért szeretünk példálózni, mert ő az ügyvezetők állatorvosi lova. Gyakorlatilag az összes vezetői hibát elköveti és a cég csak azért működik, mert olyan elképesztő szívóssággal nyomja a dolgokat előrefelé, hogy attól egy csapat orrszarvú is elszégyellné magát. Na, emberünk számára a munkatársak elismerése éppúgy a paranormális jelenségek közé sorolandó, mint az UFO-k vagy a telepátia. Ellenben üdvözült mosollyal az arcán csap le minden hibára, amit csak fel tud fedezni. Mit gondolsz, Kedves Olvasó, mi történik a cégben? Úgy van, hiba hiba hátán.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ettől kezdve ne vegyük észre a hibákat. Ha azt látjuk, hogy az egyik munkatárs éppen készül felgyújtani a raktárat, mellőzzünk mindenfajta gátlásosságot és tegyük szóvá a dolgot. A hibákat ki kell javítani. A kérdés, hogy hol a súlypont? A hibák felemlegetésén vagy az eredmények elismerésén? Akiben túlteng a harcos szittya szellem és nem talál megfelelő mennyiségű kihívást az életben, annak az első változatot javasoljuk. Ellenben, ha valaki nagyobb nyugalomra vágyik és több önállóságot szeretne tapasztalni munkatársai részéről, illetve szívesen megnövelné a hajlandóságukat az együttműködésre, az tegyen egy próbát a második variációval! Nem garantáljuk, hogy a dolgok máról holnapra megváltoznak. De ha elég kitartóan ragaszkodunk ehhez a viselkedésmintához, érdekes átváltozásokat tapasztalhatunk meg.
Csak úgy, zárójelben: ez nemcsak a munkatársakra igaz. Igaz a gyerekünkre, a férjünkre, a feleségünkre (kit mivel áldott meg a sors!), a rokonainkra, a barátainkra. Az emberekre.