+36 20 377 7266 42@szabogabor.hu
Oldal kiválasztása

Jó régóta nem jelentkeztünk új hírlevéllel. Egyesek szemünkre vetették hanyagságunkat (jól esett, Köszönjük nekik!), mások úgy gondolták: van Isten! Nos, ilyen értelemben nincs, illetve minden bizonnyal kell lennie, csak mással van elfoglalva. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a hallgatás hónapjai alatt nem kisebb lett az arcunk, inkább nőtt. Egészen addig, hogy megkíséreljük egy rövid szösszenetben megfogalmazni létezésünk értelmét.

Amennyiben, Kedves Olvasó, ezen a ponton feladod, tudnod kell, hogy igazán megértünk. Nem kis szemtelenségre vall bevállalni egy olyan kérdés megválaszolását, ami szinte egyidős az emberiséggel, de lehet, hogy idősebb is kicsit. Talán már a fán kucorogva, két banán között is ezen méláztunk (Már aki ült a fán. “Lehet fiam, hogy te a majomtól származol, de én nem!”).

Az ötletet egyébként egy, telefonon lefolytatott munkamegbeszélésen elhangzottak adták, hála a Magasságos Telefontársaságnak a flottakedvezményért. Arról beszélgettünk, mikor érezzük magunkat az élet császárának, illetve mitől tör ránk a “minek élünk”-érzés.

Az életben nyilván szükségünk van egy csomó mindenre. Lakásra, autóra, ennivalóra (nem keverendő össze az élelmiszerrel! Egyre több olyan dolgot látunk a boltokban, ami élelmiszer, de szerintünk nem való arra, hogy megegyék.), ruhára, mobiltelefonra, a Győzike-show dvd változatára – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Vannak mindenféle vágyaink, álmaink. Nyerünk a lottón, eljutunk egy igazi bikaviadalra (hogy legalább mi szurkolunk a bikának!), átússzuk a Balatont (az igazán kemény fickók hosszában), meg ilyesmi. Ezek mind fontosak. De mitől érezzük igazán jól magunkat?

Rögtönzött telefónikus mítingünkön erre egyetlen lehetséges választ találtunk. Amikor valami értékeset csinálunk. A világ összes, pénzen megszerezhető kütyüje együttvéve sem képes azt az érzést biztosítani, mint amikor tudjuk, hogy olyasmit teszünk, ami értékkel bír.

Szinte látjuk, ahogy a Kedves Olvasó összehúzza a szemöldökét: na ezzel a gondolatsorral még nem kéne életműdíj után ácsingózni. Nem is tesszük, továbbfeszítjük a húrt. Mitől lesz valami értékes? Mi határozza meg egy dolog értékét? Az, hogy mennyire teszünk vele jót másoknak. Ez a kulcs. Mennyi embernek jó, amit teszünk, és mennyire jó? Minél több embernek jelent minél több jót, annál értékesebb, és – most figyelj, Kedves Olvasó! – annál jobban érezzük magunkat.

Na, ezen a ponton szoktak egyesek gúnyosan felnyeríteni, mondván, hol éltek, ti világtalanok ? Hiszen ez a kor (vagy kór?) másról sem szól, mint az önzésről! Mindenki saját magának kapar, és magasról tesz arra, mi a jó a másiknak!

Nos, először is, nem mindenki. Sok önzetlen és segítőkész emberrel találkozunk, akik újra és újra megerősítenek abban, hogy érdemes hinni az Emberben. Másodszor pedig van egy, kimondottan az ilyen helyzetekre tartogatott, mélyen övön aluli kérdésünk: ugyan miért van az, hogy az emberek annyira boldogtalanok? Vajon összefügg ez azzal, hogy elhitték ezt a “kaparj magadnak!” elméletet?

A válaszunk határozott igen. De ne higgy nekünk, Kedves Olvasó, keressünk rá példákat! Kezdjük mindjárt a gyerekeknél! Nincs az az anorexiás Barbie, vagy távirányítós Dzsiájdzsó, ami olyan boldoggá tenne egy gyereket, mint az, ha SEGÍTHET a szüleinek! Miért van az, hogy egy gyerek általában nagyobb lelkesedéssel szemléli a világot, mint egy átlagos felnőtt? Több benne a lelkesedés-hormon? Nem hinnénk. Kevesebb a problémája? Ez lehetséges, de nem megfelelő magyarázat. A valóság az, hogy egy gyerek még hisz az ideálokban, hiszi azt, hogy jót tehet másoknak. Emlékezz csak vissza, Kedves Olvasó: gyerekkorunkban miért arról álmodoztunk, hogy orvosok, tűzoltók vagy tanárok leszünk (tudjuk, hogy a teljes lista kicsit hosszabb)? A hálapénz miatt? Azért, mert több a fizetett szabadság? Az étkezési utalványok miatt? Ugye, hogy nem. Azért, hogy jót tegyünk másoknak.

Nincs ez másképp felnőttként sem. Akkor érezzük igazán jól magunkat, amikor látjuk, hogy az, amit teszünk, jó valakinek. Persze, kell a pénz is, hadd dőljön a lé (ha dől), nincs azzal semmi baj. De attól nem fogjuk jól érezni magunkat. Az elmúlt években volt alkalmunk számos olyan, a környezetük által a szerencse fiainak tartott embertársunkkal beszélni, akiknek abnormálisan magas volt a fizetésük, mégis utálták az egészet, úgy, ahogy van. Miért? Mert nem látták, hogy az amit csinálnak, kinek és hogyan hasznos!

Az ember alapvetően önzetlen teremtés. Lehet, hogy bizonyos okok miatt megpróbál önző lenni, de annak csak boldogtalanság és magány a fizetsége, teljesen mindegy, hogy mit tesz ki a kirakatba. Az, hogy mennyire erőszakosan próbálja bizonygatni, hogy ő bizony ennél jobban már nem is lehetne, semmit nem változtat ezen a tényen. Akárhány sokgombos, krómozott kütyü veszi is körül, belül nyomorog a nyomoron pedig a világ összes pénze sem segít.

A legjobb tanács, amit adhatunk, Kedves Olvasó, hogy legyél önzetlen! Az önzetlenség azt jelenti, hogy valaki ingyen dolgozik? A legkevésbé sem. Ezt IS jelentheti. De az alapvetően arról van szó, hogy nem pénzért dolgozol. Pénzt keresni, pénzt fogadni el a munkáért cserében, illetve pénzért dolgozni – ez nem ugyanaz! Az önzetlen ember nem pénzért dolgozik. Ő arra koncentrál, kinek és hogyan lesz jó, amit ő tesz. Hogy ezzel pénzt keres? Teljesen normális! Esetleg sok pénzt keres? Meg is érdemli! De ő tudja, hogy a pénz nem cél. A pénz jutalom. Annak a jutalma, hogy valakinek, valahol, valahogyan jót tettünk. Ez az élet igazi értelme. Hiszel nekünk?