Előző hírlevelünkben gyakorlatilag újracsomagoltuk a “jobb adni, mint kapni” üzenetet hordozó, régi-régi magyar mondást. Számos visszajelzést, véleményt kaptunk (döntő többségében pozitívat), amelyeket ezúton is köszönünk. Úgy tűnik, sok olvasónk azonosul a leírtakkal, ami azért is szívet melengető, mert némileg ellentmond az “önző világban élünk, és mindenki egy egoista dög” jellegű, manapság oly trendi világképnek.
Bár ezt már akkor is kifejtettük, szeretnénk még egyszer megerősíteni: a világon semmi baj nincs azzal, ha valaki agyon keresi magát. Nem célunk egyfajta update mártír mozgalmat létrehozni. Egyszerűen azt a tényt hangsúlyozzuk, hogy amikor adni tudunk valamit, az sokkal boldogabbá tesz, mint amikor kapunk valamit. Ennek látványos megerősítése, hogy aki inkább adni akar, az fura módon jobban élvezi azt is, amit kap. Ellenben, ha attól remélünk életörömet, amit meg akarunk szerezni, úgy igen gyorsan az egyszeri szamár helyében találjuk magunkat, akit azzal ösztökélnek tovahaladásra, hogy egy répát lógatnak az orra elé, amit nem tud elérni.
Van azonban az élet értelmének egy másik oldala is, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert könnyen belekeseredhetünk az önzetlenségbe. Adni valami értékeset, amivel minél több embernek minél több jót teszünk – ennél nagyobb boldogság tényleg nincs a világon. Ám jót tenni sokféleképpen lehet, és személyes komfortérzetünket jelentősen befolyásolja, mivel próbálkozunk.
Tegnap beszélgettünk egy hozzánk igen közel álló, szívünknek kedves személlyel, akinek a nevét nemzetbiztonsági okokból most nem közölnénk. Spontán tereferénk tárgya az volt, hogy úgy érzi: mostanában nagyon jól mennek a dolgai. Éppen új vállalkozásba készül fogni, és (bár van benne kihívás gazdagon) nagyon szépen alakul a történet. Elmondása szerint láthatóan véget ért egy cirka másfél éves, látványelemekben is bővelkedő “esek-kelek” korszaka. Azonnal szöget ütött a fejünkbe a kérdés: mi változott? Minek köszönhető a viszonylag meredek, mocsári futóversenyből műrepülésre történő váltás?
A környezete nem változott. Most is ugyanazok az emberek veszik körül (ezúton is kívánunk kitartást neki, főleg ahhoz, hogy bennünket el tudjon viselni). Nem vett részt semmilyen képzésen, nem érte megvilágosodás, illetve nem csatlakozott, a “harmadik szemünk mindig nyitva van” felekezetéhez sem. Magyarán, semmi lényeges változás nem következett be az életében.
Egyvalami mégis, és – ha őszinték akarunk lenni – erre rájönni közel sem volt olyan nehéz, mint a Edisonnak felfedezni a működőképes izzót (Állítólag a fickó több, mint 11.000 kísérletet végzett el, mire összerakta a korrekt villanykörtét. Valamit tudott a kitartásról.). Elkezdett a saját célján dolgozni. Elkezdte megvalósítani azt, amiről már évek óta beszélt nekünk, ám eddig még nem próbálta véghez is vinni. Elkezdte azt csinálni, amiről valamilyen homályos oknál fogva azt érzi, hogy ez az ő dolga itt, a Föld bolygón.
Ilyen késztetése mindenkinek van, Kedves Olvasó. Lehet, hogy Te nem iskolát akarsz nyitni, hanem vegyesboltot, könyvelőirodát, de lehet, hogy tanítani akarsz, vagy festeni, vagy asztaloskodni, esetleg embereknek segíteni abban, hogy megoldják a személyes problémáikat. A lényeg az, hogy mindenkinek van egy alapvető irányultsága, amit vagy megfogalmazott magának, vagy nem, de valahol, ott legbelül pontosan tudja, mi az. Elképzelhető, hogy az élet már nagyon messzire sodorta ettől, és már saját magának sem meri beismerni, hogy rossz helyen van. De a szembenézés fájdalmassága nem változtat a tényen, miszerint minden embernek van alapvető célja. Hogy ezt honnan kapjuk, annak fejtegetésébe most nem mennénk bele, mert igen messzire vezetne.
Felhívnánk azonban a figyelmet két dologra, amelyen esetleg érdemes pöttyet elmélázni a wc-n ülve, a buszra várva, esetleg tv nézés közben (ily módon is védve magunkat attól a mentális tatárjárástól, amelyre a legtöbb tv műsor képes). Az egyik a tehetség kérdése. A tehetség az Ember egyik nagy rejtélye. Vajon honnan jön, és miért pont az? Ha esetleg elhitted, hogy a tehetség a génekben van lefektetve, gyorsan felejtsd el! Annyi köze van a génekhez, mint a Győzike-shownak a valósághoz. A “Honnan jött?” kérdésre éppúgy nem próbálunk választ adni, mint a “Miért pont ez a célom?”-ra. Ellenben! Először is, mindenki tehetséges valamiben. Mindenki. Ha Te, Kedves Olvasó kivételnek éreznéd magad, annak egyetlen oka van: túl messzire sodródtál az alapvető célodtól, olyasmivel foglalkozol, ami nagyon nem Te vagy.
Hanem! Mihelyt meggyőződtünk arról, hogy mindenki tehetséges valamiben, a következő betyárságot tapasztalhatjuk: ennek a tehetségnek (vagy tehetségeknek) erőst köze van az alapvető célhoz. Azaz Élet Bácsi, az Oscar díjas rendező nem hülye, de kicsit se. Nemcsak feladatot ad, oszt hozzá muníciót is. Ami persze egyáltalán nem csoda, ha megértjük, mit is nevezünk egészen pontosan tehetségnek. Ezt esetleg egy későbbi hírlevelünkben majd kifejtjük részlesen (mert érdekes ám!). De a lényeg: a tehetséged valamilyen módon utal az alapvető célodra.
A másik, megemlítést érdemlő apróság: kedves, ám névtelen ismerősünk ugye azt mondotta, hogy amióta a célján dolgozik, azóta olyan jól működnek a dolgai. Ezt majd jól nem elhallgatjuk előle, de kívülállóként tisztán látható, hogy ennyi gondja-baja az elmúlt másfél évben összesen nem volt, mint az utóbbi egy-két hétben. Miért van akkor mégis az az érzése, hogy simán mennek a dolgai? Nos, nem a nehézség lett kevesebb. Az energiája lett több. Alig alszik, alig eszik, lélegezni is csak mértékkel lélegzik – mégis pörög, mint a Duracell nyúl. A célja ad neki energiát!
Ez a helyzet. Ideális esetben az embert élete végén úgy kellene agyonverni, mert talán magától meg sem halna. A fásultságot a belefáradást nem az okozza, hogy elfogyott az energia. A cél fogyott el! Az energiát az ember saját maga teremti, de nem ám a disznósajtból vagy a nulla százalékos joghurtból! A céljaiból. Ha elfogyott az energia, a célok fogytak el.
Hosszan tudnánk még taglalni a témát, de nem tesszük. Zárásképp álljon itt egy idézet, amely tömören összefoglalja előző és mostani hírlevelünk lényegét:
“Csupán két mércéje van annak, hogy mennyire értékes életet éltünk:
1.Vajon szándékaink szerint éltünk-e, és
2.másoknak jó volt-e, hogy mi voltunk?”
(L. Ron Hubbard, amerikai író-filozófus)