Ezt az írást egy meglehetősen friss, és merőben személyes élményem ihlette. Általában nem szokásom ennyire kitárulkozni, pláne ilyen formában. Nem mintha túlzottan zárkózott lennék, sokkal inkább azért, mert úgy érzem, hogy az olvasók nem arra kíváncsiak, mi történt velem. Aztán persze benne van egy adag „én más vagyok”-ság is. Manapság óriási divatja van a magánélet interneten való kiteregetésének, én pedig szeretek szembemenni a trendekkel.
Tegnap megszületett az első gyermekünk. Régóta vártunk rá, s volt, hogy már le is mondtunk arról, hogy valaha is lesz saját gyerekünk. B tervnek persze ott volt, hogy körülnézünk az Ikea gyerekmegőrzőjében, és elhozunk egy húsosabb példányt, de az mégse lett volna ugyanaz. Most itt van, és biztos, hogy vicces fickó lesz (ja, fijjjjjú!), mert mindjárt egy poénnal nyitott: egy hónappal korábban érkezett, mindenfajta előjel nélkül, szóval sikerült alaposan meglepnie minket.
Maga az eksön viszonylag pörgős volt. Reggel hétre bementünk a kórházba és délután három órakor megszületett. Gyakorlatilag egész végig bent voltam, fogtam a párom kezét, amikor jöttek a fájások, és törölgettem az arcát, amikor azon küzdött, hogy világra hozza a fiúnkat.
Miért írok erről? Alapvetően nem akartam „apás” szülést, nem vágytam különösebben az élményre. Azért mentem bele mégis, mert úgy gondoltam, hogy ezzel segítek a kedvesemnek. Talán így is volt, legalábbis számtalanszor elismételte, mennyire jó, hogy ott vagyok vele, és nem egyedül kell küzdenie.
De nem is erről akartam írni, nem a saját jófejségem fényezése volt a cél. Sokkal inkább az, hogy gazdagabb lettem egy élménnyel, ami egyszerre volt megrázó és felemelő. Korábban nem voltam híve az apás szülésnek. Nem elleneztem, csak úgy voltam vele, hogy köszi, én inkább kimaradnék belőle.
Most viszont úgy érzem, nem lenne szabad megengedni, hogy a szülés ne apás legyen. Nem azért, hogy egy családi, piknikezős jelleget kölcsönözzünk neki, hanem azért, hogy minden férj tisztában legyen azzal, min megy át a felesége, mire világra hozza a közös gyermeküket.
Eddig azt hittem, tudom, hogy milyen lehet egy szülés. Persze csak úgy, elméletben, de tudom. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt róla. Persze arról, hogy mennyire fáj, most sincs fogalmam. De arról igen, hogy micsoda harcot jelent, mire a kiccsávó előbújik a bunkeréből.
Ezt minden férfinak át kellene élnie, legalább egyszer. Ott kellene ülnie, és azon imádkoznia, „Istenem, add, hogy a következő nyomás legyen az utolsó!”. Azt gondolom, hogy eddig is becsültem a páromat, de a tegnapi nap után ez egy teljesen más dimenzió.
Új értelmet nyertek számomra azok a szavak, hogy „küzdőszellem”, és kitartás. Egyszerre volt szívbemarkoló és felemelő, hogy a jó ég tudja, hányadszor, de azt mondja, nem bírja tovább – és aztán mély levegőt vesz, összeszorítja a fogát, és újból nekigyürkőzik. Most sem tudom leírni mindezt anélkül, hogy ne szorulna össze a torkom és ne lábadna könnybe szemem.
Nem hiszem, hogy én tudnék bármiért is így küzdeni. Nem hiszem, hogy ki tudnék-e tartani így, a végsőkig. Korábban már sokszor, sok helyütt hangsúlyoztam, hogy a nők erősebbek a férfiak. Tegnap óta már egy szemernyi kétségem nincs efelől.
Igazából csak azt szerettem volna megírni, hogy eddig is csodáltam a nőket, de most, hogy láttam, mire képesek egy gyermek világra hozatala érdekében, úgy érzem, a csodálat nem fejezi ki azt, amit érzek. Más szemmel nézek a nőkre, és nem értem ezt a világot. Nem értem, miért a nőknek kell bizonyítaniuk, hogy egyenrangúak. Nekünk, férfiaknak lenne mit bizonyítanunk, és őszintén szólva nem tudom, mit tudnánk felmutatni, ami párhuzamba állítható a szüléssel.
Hát ennyi. Remélem, nem untattalak. Remélem, elértem a célomat, és Neked is tudtam egy kicsit juttatni abból a csodálatból (nem találtam jobb szót), amit a Nők iránt érzek. Az előbb már emlegettem a küzdőszellemet és a kitartást, most hozzátennék még egy szót: az áldozathozatalt. Olyan áldozatot hoztok a gyermekeinkért, amit valószínűleg soha nem leszünk képesek viszonozni. És pont ezért ragaszkodnék az apás szüléshez: ha viszonozni nem is tudjuk, legalább legyünk tisztában annak nagyságával, amit Tőletek kapunk.