Még a múlt héten is sokat foglalkozott a sajtó azzal az olasz földlakó-társunkkal, akinek sikerült igen mélyre nyúlnia a tutiba, és elvinnie minden idők legnagyobb európai lottó-nyereményét. Ha jól emlékszem, az összeg alulról karcolta a 150 millió eurót, ami azért, ha ügyesen beosztja, akár élete végéig elég lehet rezsire és uszodabérletre. Szerencsefia – sóhajtunk fel egységesen, amikor ilyesmit hallunk, bár a képet árnyalja kissé, hogy már a maffia is bejelentkezett némi részesedésért (arról nem szólt a tudósítás, hogy Don Corleone kései utódjai hány százalékban gondolkodnak).
Szóval a fickó megfogta az Isten lábát, ez nem vitás. De van itt valami, amivel már évek óta borzolom a hallgatóim kedélyállapotát tréningjeinken. Nevezetesen az a kutatási eredmény, mely szerint a lottó főnyereményt felmarkolók döntő többsége (kb. 90%-uk) néhány év alatt nemcsak hogy a teljes nyereményt eltapsolja, de sokuknál még nagyobb lesz a pénzügyi córesz, mint előtte.
Persze az egészséges (vagy egészségtelen) önbizalom mindenkivel azt mondatja, hogy ő bizony a 10%-hoz tartozna. Nem is az a célom, hogy egyfajta „savanyú a szőlő”-típusú hozzáállást alakítsak ki Benned, Kedves Olvasó, miszerint jobb is, ha nem nyersz a lottón. Azon viszont érdemes pöttyet eltűnődni, hogy a 90%-nak miért távoznak sietve otthonról. Természetesen nem beszéltem mindegyikkel (konkrétan eggyel sem), de van valami az emberi viselkedéssel kapcsolatban, ami megválaszolhatja a rejtélyt.
Az ember veleszületetten vágyik a szabadságra. Jól megfigyelhető ez már a kisgyerekeken is, akiknek egy komoly dilemma árnyékolja be az életét: egyfelől nagyon erősen kötődnek a szüleikhez, érzik és tudják, hogy szükségük van rájuk. Másfelől viszont a szülők azok, akik a leginkább korlátozzák a szabadságukat, és ez bizony nyomasztja őket, még ha a szülők ebből nem is sejtenek semmit.
Az ember veleszületetten vágyik a szabadságra. Várja a vakációt (bocs, srácok), várja a hétvégét, várja a nyaralást. Valahol legbelül érezzük, hogy a szabadság a természetes lételemünk, és változó mértékben ugyan, de tiltakozunk a szabadságunkat korlátozó szabályok, körülmények és emberek ellen.
Ha megvizsgáljuk a ma átlagemberének életét, akkor azt látjuk, hogy leginkább két dolog korlátozza a szabadságát: az idő és a pénz. Mivel az idő jó részét a pénz megkeresése viszi el, ezért kijelenthetjük, hogy a legtöbbünk életében a fő korlátozó tényező a pénz. Hát nem lenne nagyszerű, ha egycsapásra megszabadulhatnánk tőle? Van azonban valami, amire nem szoktunk gondolni.
A SZABADSÁG CSAK A KORLÁTOK KÖZÖTT ÉRZÉKELHETŐ ÉS TAPASZTALHATÓ MEG.
Ez elsőre (sőt másodikra is) kicsit visszásan hangozhat, de ha belegondolsz, tényleg így van. A szabadságot csak akkor tudod átélni és értékelni, ha vannak korlátok. A teljes szabadság épp olyan nyomasztó és nyomorúságos, mint az abszolút korlátozás. Ha bármit megtehetsz, nem fogod élvezni a cselekvést. Ha mindent szabad, a szabadság éppúgy elveszíti az értékét, mint ahogy a szarvasgomba elveszítené, ha mázsaszám teremne minden konyhakertben.
Az embert nem a pénz, hanem a korlátok hiánya őrjíti meg. Ugyanez az oka a hatalmi mámor néven ismert elváltozásnak is, amikor a drága ember megfeledkezik arról, honnan érkezett, és megalkotja forradalmi, egocentrikus világképét, miszerint a Föld nem is nap körül forog, hanem körülötte (tudtad pl., hogy a „miniszter” szól egyenesági leszármazottja a latin „szolgálni” kifejezésnek?).
Hiszed vagy sem – az a 90% valójában menekült. Menekült a teljes szabadság elől. Menekült vissza a megszokott életébe, ahol voltak korlátok, és ahol képes volt még érzékelni és értékelni a szabadságot, még ha jóval kevesebb is volt belőle. De mi történt a fennmaradó 10%-kal?
Az egyik lehetőség, hogy már előtte is sok pénzük volt. A másik (és ez igaz az első lehetőségre is), hogy olyan emberekről van szó, akik képesek voltak korlátokat állítani maguk elé, teljesen önként, anélkül, hogy erre bárki kényszerítette volna őket. Na itt a varázslat.
Az emberek többsége tiltakozik a korlátok ellen, és saját magától nem is képes korlátokat állítani maga elé. Ezért nem tud pénzt félretenni, ezért nem tud lefogyni, ezért nem tud leszokni a cigiről, ezért nem tud vállalkozni. Szüksége van valakire, aki odateszi neki a korlátokat, mert ő saját magától nem hajlandó rá. De miért van ez így?
A válasz a gyerekkorban keresendő. Minél többször korlátoznak egy gyereket úgy, hogy nem érti, miért teszik, annál inkább elkezd tiltakozni mindenfajta korlátozás ellen, és annál kevésbé lesz hajlandó önmaga elé bármilyen korlátot is állítani. Jól megfigyelhető ez kamaszkorban, amikor a srácok gyakorlatilag minden ellen lázadnak, aminek korlát szaga van.
A megoldás természetesen nem a korlátok teljes feladása, hanem a korlátok megértetése. Ez egyébként nemcsak a gyerekekre, a felnőttekre is vonatkozik. A szeptember 15-i előadásunkon hosszabban is boncolgatjuk a témát, de aki nem tud eljönni, annak érdemes megjegyeznie: a megértés óriási fegyver, és a lázadás oka legtöbbször nem a korlát, hanem a megértés hiánya.