+36 20 377 7266 42@szabogabor.hu
Oldal kiválasztása

Legutóbbi cikkemben azt fejtegettem, hogy az életben minden probléma a kommunikációra való képtelenségre vezethető vissza. Kicsit behúzott nyakkal engedtem szabadjára azt a hírlevelet, mert tartottam a reakcióktól, de nagyon kellemesen csalódtam. Gyakorlatilag csak pozitív visszajelzés érkezett, és abból is átlag feletti mennyiségű. Meglepődtem, de vérszemet is kaptam, meg hát köt az ígéretem is, úgyhogy itt a folytatás.

Múlt heti agymenésemben párhuzamot vontam a kommunikáció és az élet között, mondván, hogy az élet tulajdonképpen nem más, mint kommunikáció. Az, hogy valaki mennyire tekinthető élőnek (a szó nem biológiai értelmében) leginkább azon mérhető le, hogy mennyire van kommunikációban a környezetével. Nézz meg egy pár éves gyereket, nézd meg, hogy mennyi energia van benne, és nézd meg, mennyit kommunikál! Véletlen egybeesés? Akár az is lehetne. De ott van az a megfigyelés is, hogy ha javítani tudunk egy személy kommunikációs készségén, akkor minden esetben energikusabbá válik.

Most nézzünk meg egy másik párhuzamot, mégpedig az élet és a szabadság között. Itt is megfigyelhető, hogy kéz a kézben járnak – az ember annyira érzi, hogy él, amennyire szabadnak érzi magát. Minél nagyobb a szabadság, annál több az élet. Ez annyira fontos, hogy leírom még egyszer:

MINÉL NAGYOBB A SZABADSÁG, ANNÁL TÖBB AZ ÉLET.

Emlékezz vissza arra, hogy gyerekkorodban mennyi élet volt Benned! És emlékezz vissza arra, hogy úgy érezted, bármit megtehetsz! Emlékezz vissza arra,, mikor érezted úgy, hogy végérvényesen felnőtté váltál, és ennek szinte biztosan köze lesz annak felismeréséhez, hogy a lehetőségeid beszűkültek, hogy csökkent a szabadságod, már nem tehetsz meg bármit. Nézd meg azokat az idős embereket, akikben már csak pislákol az élet, és látni fogod, hogy „tudják”: szinte már semmit nem tehetnek meg.

Akkor most következne a nagy felismerés, ami talán nem is akkora felismerés, valószínűleg eddig is tisztában voltál vele, csak esetleg nem gondoltál rá. Hogy Sylvester Stallone híres mondatát idézzem az Oscar c. vígjátékból: tudni tudtam, csak nem sejtettem!

MINÉL KISEBB A SZABADSÁG, MINÉL NAGYOBB A KÉNYSZER, ANNÁL KEVÉSBÉ VAGYUNK KÉPESEK  KOMMUNIKÁLNI.

Bezony. A kommunikáció szigorúan önkéntes műfaj. Akárcsak a tanulás. Arra rá lehet kényszeríteni embereket, hogy beszéljenek, de arra nem, hogy kommunikáljanak. Ha nem teljesen tiszta, mi a különbség a kettő között, akkor idézz fel egy alkalmat, amikor a TESCO-ban összefutottál egy nem túl kedves, ám annál beszédesebb ismerősöddel, és 28 percen keresztül voltál kénytelen hallgatni az ömlengését! Mennyire voltatok kommunikációban egymással?

Nézzünk példákat arra, hogy a kényszer hogyan befolyásolja a kommunikációs képességet! Tegyük fel, hogy muszáj jóban lenned a főnököddel, holott valójában ki nem állhatod. Tudsz vele szabadon kommunikálni? Nyilván nem. Nagyon meg kell gondolnod, mit mondasz neki, és azt is, hogyan csomagolod az üzenetet.

Tegyük fel, hogy muszáj jóban lenned a szomszédoddal! Valójában egy cseppet sem szimpatikus, de hát mégiscsak a szomszédod, ki tudja, mit hoz a jövő, blablabla. Képes leszel vele szabadon kommunikálni? Biztosan nem, kb. annyira leszel természetes, mint a zacskós leves. Műmosoly, műjókedv, műérdeklődés.

Evezzünk zavarosabb vizekre! Mi van, ha muszáj szeretned a feleségedet vagy a férjedet? Ha teljesen őszinte akarsz lenni magadhoz, már rég nem szereted. De hát ott vannak a gyerekek, ott a közös vagyon, ott a félelem a váltástól, az ismeretlentől, de legfőképp a konfliktustól. Tudsz vele nyíltan kommunikálni? Biztosan nem.

Következzék egy még mélyebb ütés. Mi van, ha valakinek muszáj szeretnie az anyját vagy az apját? Tudom, hogy nagyon kényes témát feszegetek, mert az alap, hogy az ember szereti a szüleit, és ez így van rendjén az esetek döntő többségében. De láttál már olyat, hogy az apa félelemben tart, az anya zsarnokoskodik, a gyereket pedig eszi a bűntudat, mert úgy érzi, kötelessége lenne szeretni a szüleit? Képes lesz nyíltan kommunikálni velük? Nyilván nem.

ÍHosszan lehetne még sorolni a példákat. Ott van az, aki kényszeresen vágyik arra, hogy szeressék, hogy elfogadják. Ott van az, aki kényszeresen próbál ügyelni arra, hogy ne bántson meg másokat. De mi a helyzet azzal, aki szinte teljesen gátlástalan, aki átgázol mindenen és mindenkin, és akinek láthatóan nem okoz problémát az, hogy kimondja, amit gondol? Ő elég szabadnak tűnik nem? Nos, a valóság az, hogy ő kényszeresen próbál túlélni, boldogulni, és általában egyáltalán nincs kommunikációban a környezetével.

A kényszer az, ami megbénítja a kommunikációdat, és a szabadság az, ami helyrehozza. A kényszerektől megszabadulni (már amelyiktől meg lehet) összetett feladat, messze túlmutat egy cikk határain. De azért van valami, amit megtehetsz.

A szabadság nem egy objektív állapot. A szabadság egy ÉRZÉS. Minél inkább úgy érzed, hogy megtehetsz dolgokat, annál szabadabbnak érzed magad. Tudomásul véve tehát azt, hogy az életben vannak korlátok, kötelességek, muszájok, gondolkodj el egy kicsit azon, mi az, amit SZABADON MEGTHETSZ. Minél több ilyet találsz, annál szabadabbnak érzed magad. És ez határozottan jót fog tenni a kommunikációs képességednek.

Sok sikert!