Ha feltűnés nélkül körbesandítunk a környezetünkben, a körülöttünk élőket nagyon felületesen két csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartoznak azok, akikkel viszonylag simán lehet együttműködni. Időnként persze lehetnek döccenők, el vannak havazva és nem hívnak vissza, esetleg elfelejtenek valamit, de ezek csak kivételes esetek, összességében velük könnyű az élet.
És aztán ott vannak a nehéz esetek. Ők azok, akik neve láttán sóhajtasz, mielőtt felveszed a telefont; ők azok, akiknek a megjelenése automatikusan letörli a mosolyt az arcodról; ők azok, akik meglátogatása előtt az értékesítőnek erőt kell vennie magán; ők azok, akik miatt a vezető lelke leggyakrabban kiált nyugágy után.
Persze a nehéz eseteknek is vannak további alfajaik. Ott vannak például azok, akik mindig mindent jobban tudnak, akik valahogy akkor is képesek lenézni Rád, ha alacsonyabbak, mint Te, és akikkel szemben minden lehetsz, csak egyenrangú fél nem. Náluk a szlogen, miszerint „régebben túl szerény voltam, de ma már tökéletes vagyok” egyáltalán nem vicc, hanem maga a tényszerű valóság.
Aztán ott vannak a hivatásos átokszórók. Ők mintha állandóan véres kardot lóbálnának a kezükben, alapállapotuk a felháborodás, és mindig tudják, hogy ki a felelős azért, hogy a helyzet ennyire szörnyű (ami egyébként mindig szörnyű): valaki más. Valahogy mintha haragban lennének az egész világgal, és alig várják, hogy ezt a haragot rázúdíthassák valakire.
De biztosan találkoztál már a majréhordozókkal is. Ha meg akarod tudni, mennyire veszélyes a világ és az élet, csak kérdezd meg őket. Ők azok, akik mint egy derék sószóró kocsi, telehintik a környezetüket a félelmeikkel. Bármivel is próbálkoznál, egy Greenpeace aktivista buzgalmával hívják fel a figyelmedet a lehetséges buktatókra, és megpróbálnak rávenni arra, hogy költözz be egy pánikszobába, ahonnan aztán soha többet ne gyere ki.
Végül ott vannak a mártírok. Mély sóhajoktól kísérve, órákon át képesek azzal traktálni, mennyire elbánt velük az élet. Ők azok, akik arra a kérdésre, hogy „Na mi van Veled?” egy „Jaj, ne is kérdezd!”-del vezetik be a válaszukat, és ekkor már tudhatod, hogy tényleg nem kellett volna megkérdezni. Ők a reménytelenség nagykövetei, akik úgy képesek leszívni az energiádat, mint az autó aksiját a rajta felejtett világítás.
Mi hajtja ezeket az embereket? Miért viselkednek így a környezetükkel? Nos, bára módszereik jelentősen eltérnek egymástól, az alapvető motiváció minden esetben ugyanaz:
AZ ÖNFONTOSSÁG.
Amíg valaki viszonylag jó passzban van, nem igazán foglalkoztatja a saját fontossága. A nehéz esetek azonban már elég pofont kaptak az Élettől ahhoz, hogy „megtanulják”: harcolniuk kell azért, hogy a környezetük felismerje a fontosságukat. Hogy melyikük milyen eszközökkel harcol, az attól függ, hányszor vallottak már kudarcot „fontos vagyok”-keresztes hadjáratukban, de a cél ugyanaz.
Erről azért jó tudni, mert ha muszáj velük kapcsolatban lenned, akkor ezt szem előtt kell tartanod. Bár az együttműködés ezekkel az emberekkel sosem lesz olyan, mint egy wellness-hétvége, ha meg akarod könnyíteni a dolgodat, ki kell találnod, hogyan tudod éreztetni velük, hogy fontosak.
Persze ennek is megvan a veszélye, mert ha jól csinálod, nyertél magadnak egy olyan barátot, akire nem biztos, hogy annyira vágytál. Viszont ha megsérted a fontosságukat, akkor számíthatsz arra, hogy örökbérletet nyersz a célpont státuszra, és az még rosszabb. De ha érdekel, mit tehetsz ez ügyben, március 31-én többet is megtudhatsz a témáról.