Nemrég volt alkalmam hosszabban elbeszélgetni egy, a szívemnek igen kedves vietnámi ismerősömmel. A hölgy még a két ország között virágzó, megbonthatatlan szocialista barátság jegyében jött Magyarországra, hogy itt végezze el főiskolai tanulmányait, aztán nálunk ragadt. Szeret itt élni, és sokkal jobban szeret minket, mint amennyire mi szeretjük saját magunkat. Szerinte egyetlen komoly hibánk van: túlságosan görcsösek vagyunk.
A filmgyűjteményemben van néhány olyan produkció, amelyek kiérdemelték tőlem a klasszikus jelzőt. Ezek egy része a kritikusokat is ájulásra késztette, de vannak köztük olyanok is, amelyeket a szakma a „futottak még” kategóriában tart nyilván, nekem viszont valamiért beakadtak, és időről időre muszáj megnéznem őket. Egyik ilyen klasszikusom „A király összes embere”, amiben a főszereplő Sean Penn-nek van egy nagyon elgondokodtató mondata: az ember néha annyira akar valamit, úgy eltölti az akarás, hogy közben elfelejti, mi is az, amit valójában akar.
Vámos Miklós egy interjúban elmesélte, hogy gyerekkorában, amikor falun nyaralt, az ottani gyerekek megtanították, hogyan kell a patakban puszta kézzel halat fogni. Az ember letérdelt a partra, a kezét nyitott tenyérrel felfelé belemerítette a vízbe, és várt. A kíváncsi hal egy idő után a tenyere főlé úszott, és akkor jött a technológia. Ha megpróbálta hirtelen és erősen megragadni, a hal kicsusszant a kezéből, mint egy vizes szappan. Ha ellenben képes volt könnyedén és lazán összezárni az ujjait, akkor simán ki tudta emelni a halat a vízből. Vámos azt mondta, hogy egész életében próbálta ezt szem előtt tartani: sok mindent akart, de semmit nem akart olyan nagyon.
Miért görcsöl az ember? Talán azért, mert az, amiért annyira hajt, nagyon is fontos a számára. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy többségünk vészhelyzetben nagyon is higgadt tud maradni, pedig akkor a görcs igazán indokolt lenne. Pár napja volt a World Trade Center elleni támadás 9. évfordulója, és ha még emlékszel, ott és akkor számtalan példát láthattunk erre. Emberek olyan higgadtan néztek szembe a biztos (vagy majdnem biztos) halállal, ami több, mint irigylésre méltó. Hétköznapi körülmények között miért nem vagyunk képesek erre?
Az ember valójában azért görcsöl, mert ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen. Vagy abban, hogy amit akar, az jogos, vagy abban, hogy ahogy akarja, az helyes. Az „igazam kell, hogy legyen” sokkal több bánatért és szenvedésért felelős, mint minden más együttvéve. Mindaz, amit az emberben rossznak gondolunk, ugyanarra vezethető vissza: átlép azon a ponton, ahonnan már nem képes visszafordulni, ahmikor már nem képes belátni, hogy esetleg nincs igaza.
Nagyon sok vállalkozás azért vergődik, mert a tulajdonos olyasmit akar eladni a piacnak, amire nincs igazán igény, vagy úgy akarja eladni, ahogy a piac nem vevő rá.
Nagyon sok vezető küzd olyan munkatársakkal, akikkel már rég nem kellene. A tagadhatatlanul jelen lévő szociális érzékenység mellett a mélyben gyakran felfedezhető az arra tett erőfeszítés, hogy igazoják: jó döntés volt ezt az embert felvenni.
Nagyon sok házasság azért megy tönkre, mert a házastársak annyira ragaszkodnak a saját igazukhoz, hogy ez gyakorlatilag ellehetetleníti a kommunikációt kettőjük között, és nincs az a szerelem, nincs az az affinitás, ami kommunikáció hiányában fenntartható lenne.
Nagyon sok szülő érzi szélmalomharcnak a gyereknevelést azért, mert ragaszkodik a saját igazához. Ragaszkodik ahhoz, hogy a gyereknek hogyan kellene élnie az életét, és ragaszkodik ahhoz, ahogy ezt megpróbálja elérni nála.
Vajon miért annyira nehéz bocsánatot kérni? Azért, mert a bocsánatkérés annak beismerése, hogy nem volt igazam. Pontosítok: minél nehezebben látja be valaki, ha nincs igaza, annál nehezebb számára a bocsánatkérés.
Talán a legértékesebb képesség az a képességünk, hogy belássuk, ha nem volt igazunk. De fontos, hogy tisztán lássunk valamit. A „nem volt igazam, jobb, ha nem is próbálkozom” nagyon nem ugyanaz, mint a „nem volt igazam, másképp kell próbálkoznom”. Az előbbi egyenes út a depresszióhoz. Utóbbi viszont, ha következetesen gyakoroljuk, olyan magasságokba repít, amiről talán még gyerekkorunkban ábrándoztunk.