Elég keveset nézem a TV-t (kb. annyit, mint ő engem). Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy mindössze két olyan műsor van, amelyekhez egy autista hajlíthatatlanságával ragaszkodom: a Forma-1 és Dr. House. Tréningeken, előadásokon mindig elmondom, engem szinte bármikor fel lehet hívni – olyankor is, amikor ezek mennek a TV-ben, csak akkor nem érdemes. Ezek azok a pillanatok, amikor anyámnak se venném fel a telefont, bár ő tuti nem hívna, mert ő is rá van gyógyulva a képernyőre.
Szóval a legutóbbi epizódban öntörvényű, a bunkóságot új dimenziókba emelő doktorunkat egy pszichopatával hozták össze a forgatókönyvírók. Sokak fejében él az a kép a pszichopatáról, hogy valamiféle örjöngő, emberevő szörnyeteg, de nem. A pszichopata az esetek többségében simulékony manipulátor, aki nemhogy nem őrjöng, épp ellenkezőleg: hideg, mint a jég. Hervey Cleckley „The Mask of Sanity” (Az épelméjűség mint álarc) c. könyvében azt írja, a pszichopaták egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy képtelenek az őszinte érzelmekre. Gyakorlatilag nincsenek érzéseik.
Hát ezért a cseles felvezető. Érzelmek nélkül élni az életet ahhoz az élményhez lehet fogható, mint amikor kívülről nyalogatjuk a mézesüveget. Se irigylésre méltónak, se követendőnek nem tartom. Van azonban egy olyan szituáció, amikor az érzelemnélküliség egészen kívánatos lehet: a probléma-megoldás.
Ha Te is átlagos emberként próbálsz érvényesülni itt, a Naprendszerben, akkor sanszos, hogy a kosarad rendesen tele van problémákkal. Ezekre gyakran gondolunk úgy, mint az élet megrontóira, holott már számtalan kutatás igazolta: paradox módon a problémák hiánya sokkal lehangolóbb, mint a gond-orgia.Valójában az ember csak azért utálja a problémákat, mert nem tudja megoldani őket. A probléma-megoldásnak pedig van egy nagyon alapvető fortélya.
AMILYEN MÉRTÉKBEN EGY PROBLÉMA RÉSZÉVÉ VÁLSZ, OLYAN MÉRTÉKBEN LESZEL KÉPTELEN MEGOLDANI AZT.
FOLYOMÁNY: HA NEM TUDOD MEGOLDANI EGY PROBLÉMÁDAT, AZ ANNAK A JELE, HOGY TÚLSÁGOSAN A RÉSZÉVÉ VÁLTÁL.
Ez az oka annak, hogy könnyebben oldjuk meg mások problémáit, mint a saját problémáinkat. A probléma-megoldáshoz szükségeltetik az úgynevezett probléma-megoldó karakter, ez pedig megkívánja, hogy képesek legyünk kívülállóként szemlélni a problémát.
Honnan tudhatjuk, hogy részévé váltunk egy problémának? Onnan, hogy eluralkodnak rajtunk az érzelmeink. Minél több az érzelem, annál inkább részévé váltunk a problémának. Minél inkább képesek vagyunk arra, hogy higgadtan, kvázi érzelmek nélkül tekintsünk a problémára, annál inkább sikerült magunkévá tenni a probléma-megoldó karaktert, annál jobbak az esélyeink.
Ezt valószínűleg eddig is tudtad. Ami új lehet, az a tudatosság. Egy problémával kapcsolatban kétféle szerepet ölthetsz magadra. Lehetsz maga a probléma (vagy annak egy része), illetve lehetsz probléma-megoldó. De vagy az egyik vagy a másik – a kettő egyszerre nem megy.
Amilyen mértékben válsz zaklatottá, ingerültté, dühössé, amilyen mértékben eluralkodik Rajtad a szorongás vagy a félelem, olyan mértékben válsz problémává. Önmagad és mások számára egyaránt. Ha körbenézel, látni fogod, hogy a problémák forrásai legtöbb esetben a tartósan negatív emberek.
Persze attól, hogy a mamut olyan nagydarab, azt is csak kanállal ennénk meg, nem szívlapáttal. Most is elmondom: a fokozatosság komoly erény. Kezdj el gyakorolni az apró, de bosszantó problémákon! Figyeld meg, milyen sebességgel semmisülnek meg, ha képes vagy higgadtan tekinteni rájuk! Gyakorold a probléma-megoldó karaktert, és ahogy jönnek az eredmények, úgy merészkedj egyre magasabbra.
Sok sikert!