Mint a legtöbb családban, sok-sok éven át nálunk is a halászlé uralta a karácsonyi vacsorát. Szekszárdiak lévén szigorúan a bajai verzió, tésztával, és annyi cseresznyepaprikával, amennyi lázadás esetén egy kisebb falu megfékezéséhez elegendő lett volna. Bár országos viszonylatban nyilván nem egyedülálló a jelenség, a közvetlen környezetünkben nem ismertem senkit, akinek a famíliáját annyira mélyen áthatotta volna a halászlé-függés, mint a miénket.
És pont ez volt a baj. Mert hát a karácsony mégiscsak különleges ünnep, egy évben egyszer van, és ezt illene a menüsor különlegességével is kiemelni. Ami megoldottnak is tekinthető azoknál, akiknél a halászlé csak karácsonykor kerül az asztalra. De mi legyen a magunkfajta addiktívekkel, akiknél adott naptári évben ez kb. az 55. alkalom? Mert a heti egy ugye alapértelmezett, és egyszer-egyszer becsúszik a duplázás is.
Így esett, hogy sok évvel ezelőtt édesapám kitalálta: legyen hidegtál. Tálunk van, hűtőnk van, a többi adja magát. Reformjáért keményen meg kellett harcolnia. Édesanyám, a hagyományok elszánt védelmezőjeként, és a tradicionális magyar konyha ortodox híveként azt az álláspontot képviselte, hogy bármit ehetünk, feltéve ha annak csirkepörkölt vagy halászlé íze van. Szóval komoly harc volt, ilyet eddig csak a Star Warsban láttam, fénykardok, meg minden. De végül győzött a new deal, és apánk átvette az irányítást a konyha felett.
Új menüsorunk gerincét a tatárbifsztek alkotta. A tatárbifsztek a legfőbb érvem, amiért sose tudnék vegetáriánus lenni. Aztán ott volt a kaszinótojás (gőzöm nincs, miért így hívják), anyám világbajnok-aspiráns franciasalátája, na meg a lengyel vérvonalnak köszönhető füstölt hering, amit életem szerelme sokáig megkóstolni sem volt hajlandó, most meg csak fizikai erőszak árán tudom elérni, hogy nekem is jusson. És volt még sok más is, de nem akarnám a paprikatévés vonalat túlhangsúlyozni.
Visszagondolva ezekre a vacsorákra, azt hiszem, apám művész volt. Nem írt, nem zenélt, nem szobrászott – az ő művészete a részletek megkomponálásában teljesedett ki. Nála még egy snassz paradicsomsaláta sem csak egy paradicsomsaláta volt, hanem valamifajta költemény, aminek a megalkotása elmélyült koncentrációt és számos hozzávalót igényelt.Amikor főzött, akkor a végeredmény nemcsak egyszerűen finom volt.Érezted rajta az alkotás szeretetét.
Egyszer azt olvastam valahol, hogy a művész olyasvalaki, akinek kudarcot vallott a kommunikációja, és az alkotási láz valójában arra tett erőfeszítés, hogy újra és újra elmondja, amit szavakkal nem volt képes. Azt is olvastam, hogy a művészet elsősorban kommunikáció, és csak másodsorban technika. Az üzenet, a gondolat, az érzelem az, ami a művészt művésszé teszi, és ez az, ami hiányzik az iparosból.
Nem tudom, hogy a kommunikáció kudarca minden művészre áll-e, de apámra nagyon igaz volt. Kevés nála zárkózottabb emberrel találkoztam életemben, és amikor pár évvel ezelőtt meghalt, rá kellett jönnöm, hogy alig tudok róla valamit. Sokkal kevesebbet beszélgettünk, mint szerettem volna, és ezek a beszélgetések is leginkább rólam szóltak. Ő olyan maradt, mint egy titkos napló, aminek tudsz a létezéséről, de soha nem olvashatsz bele.
Aztán rájöttem még valamire. A művészien megkomponált karácsonyi vacsorák, a nyári salátaköltemények, a kert, aminek mindenki a csodájára járt, nem öncélúak voltak – ő így próbálta elmondani, hogy szeret minket. Ahhoz túlságosan magának való volt, hogy szavakban is kifejezze, de az élet nem olyan, mint az amerikai filmekben, van, hogy a szavak nem akarnak utat találni, és helyettesítenünk kell őket.
Ha körülnézel, rengeteg példát láthatsz erre. Suta, ügyetlen, gicccses, néha agresszív próbálkozások, amelyek ugyanazt üzenik: szeretlek. Persze igazuk van a lélekmérnököknek, fontos lenne, hogy gyakrabban kimondjuk, amit érzünk. De mondok mást: még fontosabb lenne, ha meghallanánk, amit a tettek beszélnek. Mert sokan vannak, akik csak így tudják elmondani, mi van a szívükben.
Apám pár éve végleg itt hagyott bennünket. Azóta talán meggyőzte az égieket is, hogy karácsony este a hidegtál a menő. Vagy ki tudja – talán valahol él egy fiúcska, aki az ötévesekre nem jellemző gonddal óvja a kiscipőjét,ruháját, és akit künönös módon boldoggá tesz, ha nemcsak megszórja kakaóval a tejbegrízt, de egy kis csokireszelékkel fel is ddísziti. Az ég áldjon meg, Öreg, akármerre is jársz!
Boldog karácsonyt!