Évekkel ezelőtt készült egy dokumentumfilm, amelynek főszereplője egy izraeli zsidó és egy palesztin nő volt. Sok egyéb mellett két dologban hasonlítottak egymásra: mindkettő elveszítette a fiát a háborúban és mindkettő szenvedélyesen gyűlölte a másik oldalt. Ennek megfelelően kapcsolatuk nem indult feszültségmentesen, de aztán lassan felismerték, hogy nem egymással van bajuk. Igazi ellenségeik azok a mentálisan kihívásokkal küszködő idióták, akik ezt a konfliktust mesterségesen szítják a két nemzet között.
Neked és nekem, akik itt, a Kárpát-medencében próbálunk átlagéletet élni, szerencsére nem kell ilyen szintű tragédiákkal megküzdenünk, és talán nem kell ilyen fokú gyűlölettel sem konfrontálódnunk. De a lét azért nálunk sem fenékig habostorta, és ha valamiben mi, magyarok jók vagyunk, akkor az épp a fröcsögés, az ujjal mutogatás, az örihari. És most nem elsősorban nagy, népnemzeti problémákat akarnék feszegetni. A hétköznapok viszályaira gondolok elsősorban, amelyek épp eléggé meg tudják keseríteni a szánk ízét, függetlenül attól, hogy mi játszódik az ország nagyszínpadán.
Haragszunk, neheztelünk, a sértettség keresztjével a hátunkon próbálunk tovább botorkálni az élet kihívásoktól amúgy sem mentes ösvényén. Haragszunk a feleségünkre, a férjünkre, a szüleinkre, a gyerekünkre, a testvérünkre, a barátunkra, a főnökünkre, a beosztottunkra, a szomszédunkra, de legfőképp arra a hülye telefonos ügyfélszolgálatra, ahol a kiválasztásnak nyilvánvalóan fontos eszköze az IQ-teszt, és a 80-asnál jobb eredmény egyértelműen kizáró ok.
Szóval haragszunk. És persze haragszanak ránk. A haragnak pedig mindig jó oka van. Azért haragszunk, mert a másik tett, vagy épp ellenkezőleg, nem tett valamit. Nyilván ugyanezen okból haragszanak ránk mások. A konfliktus pedig sok esetben konzerválódni látszik. Hiszen amit tettünk, azt azért tettük, mert úgy gondoltuk helyesnek. Vagy nem egészen gondoltuk helyesnek, csak megtettük, de ennek beismerése legalább akkora lelki fájdalom, mint helytelennek minősíteni valamit, aminek hiszünk a helyességében. Hogy mondja a kamasz az apjának, hogy megbánta, ha egyszer nem bánta meg? Hogy lássa be a férj, hogy tévedett, ha a lelke legmélyén még mindig hiszi, hogy ezt kellett tennie?
Kemény dió ez. Sok esetben nem is sikerül feltörni. A haragot alapvetően nem szeretjük, akkor sem, ha mi haragszunk másokra, akkor sem, ha mások haragszanak ránk. De gyakran úgy tűnik, csak olyan áron szabadulhatunk meg tőle, ha az egyik fél behódol. A behódolást pedig talán a haragnál is jobban utáljuk. Van erre egyáltalán megoldás?
Ha nem lenne, nyilván nem írnék cikket róla. A helyzet az, hogy a haragnak nem a tett vagy a mulasztás a valódi oka. Tudom, nagyon is valóságosnak, nagyon is indokoltnak látszik, de mégsem. Ha ebben a pillanatban is intenzíven utálsz valakit, már bizonyára felhorgadt benned a hitetlenkedés, és talán a továbbolvasástól is elment a kedved. Sajnálom, az élet kevésbé rugalmas, mint Hollywood forgatókönyvírói. A valódi ok ez:
HARAGSZOM RÁD=NEM TUDOK VELED KOMMUNIKÁLNI.
Lehet, hogy a harag kiváltója a tett vagy a mulasztás. De annak, hogy a harag fennmarad és nem múlik el, mindig, minden esetben ez az oka. Úgy érzem, hogy nem tudok veled kommunikálni. Mutass nekem két haragost, és én mutatok neked két embert, akik „tudják”, hogy képtelenek kommunikálni a másikkal.
Nézd meg a hidegháborút kamasz és szülei között! Bár mindkét fél órákon keresztül tudná sorolni, mi a gáz a másikkal, a legfőbb bajuk ez: nem tudnak kommunikálni egymással. Nézd meg az exszerelmeseket, akik most savat köpködnek egymásra! Biztosan mindkettőnek van ez-az a számláján. De gyűlölködésük valódi oka, hogy úgy érzik, már nem képesek kommunikálni a másikkal. Nézd meg a kiégett üzletkötőt, aki zsigerből utálja a vevőket! Ezer oka van rá, hogy így érezzen, de valódi csak egy: már nem képes kommunikálni velük.
És csak a kontraszt kedvéért, nézd meg a végtelenül szimpatikus linkócit, aki genetikailag képtelen a megbízhatóságra, akire szinte esélytelen komolyan számítani, és akit mégis szinte mindenki szeret. Miért van ez? Hiszen ezer okot ad arra, hogy utálják. Ez azért van, mert az emberek úgy érzik, képesek kommunikálni vele. Lehet, hogy időnként berágnak rá, lehet, hogy időnként elküldik délnek, de a tartós harag szinte kizárt.
Minderről azért jó tudni, mert mutatja, hogy mi a valódi teendő, ha fel akarod számolni a haragot, ami közted és egy másik homo sapiens között feszül. Nem elsősorban a történteket kell helyrehozni, hanem a kommunikációt. Lehet, tényleg történt olyan hiba vagy mulasztás, ami indokolttá tesz némi jóvátételt. Az is lehet, hogy nem. De az biztos, ha magán a kapcsolaton akarsz javítani, akkor helyre kell állítani a meggyőződést, hogy tudtok egymással kommunikálni.
Hogyan történik ez a gyakorlatban? Nehéz általános receptet adni, de a legtöbb eset közös nevezője a tyúklépés. Azaz sok pici, nem túl jelentőségteljes kommunikáció. Mert mielőtt még ráfordulhatnátok a minőségre, meg kell alapozni azt. Mégpedig mennyiséggel. A témába vágó tréningen ezt nagyon részletesen kifejtem, most legyen elég annyi, hogy – mint az élet más területein – itt is kiemelt fontossággal bír az előjáték.
Küldhetsz SMS-t, írhatsz e-mailt, próbálkozhatsz a személyes beszélgetéssel. Csak két dolgot tarts szem előtt: az egyik a mennyiség, a másik a téma könnyű befogadhatósága. Ha nagyon elmérgesedett helyzetről van szó, akár még az is elképzelhető, hogy hónapokig kell próbálkoznod. De ha elég kitartó vagy, az garantáltan meghozza a gyümölcsét. Mert nem az a lényeg, ami történt. A lényeg az, hogy tudtok-e egymással kommunikálni.
Sok sikert!