Azt hiszem, 12 éves voltam, amikor karácsonyra megkaptam Aldous Huxley „Szép új világ” című könyvét. Egy csomagban érkezett Karl May „Az inka öröksége” című klasszikusával, és bár a két könyv két nagyon eltérő világot képviselt, mindkettőt imádtam. Talán erősnek tűnhet a folyamatosan kábítószeres mámorban úszó látnok utópiáját egy 12 éves gyerek kezébe adni. Unokanövérem – akitől a könyvet kaptam – mentségére szolgáljon: azt hitte, szimpla fantasztikus regény. Így optimális ajándéknak tűnt a valóságtól némileg elrugaszkodott, könyvmoly unokaöcsi számára. Azóta is hálás vagyok érte.
A könyv története egy elképzelt jövőben játszódik, ahol az emberek gyárban készülnek, és gondos genetikai tervezéssel, valamint éveken át tartó kondícionálással kasztokba sorolják őket. A világ tetején az Alfák ülnek, az aljáról pedig a Gammák gondoskodnak. Az Alfák magasak, szépek és okosak, a Gammák közelebb állnak egy majomhoz, mint az emberi fajhoz. És mindenki boldog. Boldog, mert pont olyan munkát végez, ami megfelel a képességeinek. És boldog, mert a kábítószer nemcsak, hogy nem tiltott, egyenesen kötelező élni vele. Szómának hívják, és ennek segítségével gondoskodik az állam arról, hogy soha senki ne legyen depressziós.
Mostanában egyre többször jut eszembe ez a könyv. Pár éve egyszer azt olvastam valahol, hogy az emberiség jövőjét a művészek álmodják meg. Sokáig azt hittem, ez csak annyit jelent, hogy a művészek fantáziája elég szabad, képesek olyasmiket kitalálni, amire aztán a tudomány ráveti magát, és addig próbálkozik, míg meg nem valósítja. Ma már azt hiszem, ennél sokkal többről van szó. A művészek próféták, akik így vagy úgy, de megjövendölik az előttünk állót. Hogy csinálják, nem tudom. De ha belekukkantasz Arnold Scwarzenegger nyolcvanas években készült, „Menekülő ember” c. filmjébe, meg fogsz döbbenni. Már majdnem ott tartunk.
Ezzel pedig elérkeztünk cikkem központi kérdéseihez. Milyen világban élünk? Milyen lesz a világ, amiben gyermekünk felnőtté válik? És legfőképp: mit tanítsunk nekik apaként? Milyen értékeket, alapelveket, meggyőződéseket adjunk át nekik?Nem tudom, Te hogy vagy ezzel, engem folyamatosan foglalkoztat ez a dilemma. Világunk olyan sebességgel változik, ami korábban elképzelhetetlen volt, ráadásul a változás üteme még gyorsul is. Ha valaki ma idecsöppenne a hetvenes évekből, az legalábbis olyan lenne, mintha valaki a XIX. századból kerülne át hirtelen a hetvenes évekbe. Innen nézve mi is időutazók vagyunk. Én, aki nem is olyan sokára betöltöm a negyvenet, egyre jobban zihálva próbálok lépést tartani a világgal. Követem a technikai újdonságokat, mai zenéket hallgatok, mai filmeket nézek, de már látom: egyszerűen kedvem nincs ahhoz, hogy teljes mértékben azonosuljak azzal, ami van, és ami ránk vár.
Ez pedig baj. Mert nosztalgiázhatok arról, milyen jól elvoltunk mi egész nap az utcán, bringával, lasztival, meg fakarddal. A fiam nem ilyen világban fog felnőni. Youtube-on néz mesét, akkor, amikor akar, megállítjuk a tv műsort, hogy ne maradjon le semmiről. Nemsokára felfedezi magának a Facebook-ot, az online játékokat. Előbb lesz mobiltelefonja, mint nekem magnóm annak idején. Nem fogja érteni, miért tárcsázunk, amikor felhívunk valakit, és az anyja miért mondja, hogy előrepörgeti a filmet a médialejátszón. Valószínűleg már személyi igazolványt sem fog majd kapni, csak egy chipet a bőre alá. Szép új világ?
Mit tanítsunk nekik a világról, amiben élni fognak? Hogy ússzanak az árral? Vagy próbáljanak meg valamiféle eltévelyedett kereszteslovagként olyan értékekhez ragaszkodni, amelyekre a többség emlékezni sem fog? Élvezzék a színes, szagos hangorkánt, amit a hájtek marketingisten zúdít rájuk? Vagy próbálják befogni a fülüket és
az orrukat, úgy téve, mintha ez az egész nem is létezne? És egyáltalán: jobb vagy rosszabb világ következik?
Ahogy ezen morfondíroztam, rájöttem a válaszra. Mármint arra, hogy mire tanítsam a fiamat. Arra, hogy a világ önmagában se nem jobb, se nem rosszabb. Mert lehet azon nosztalgiázni, milyen szép is volt, amikor még harmóniában éltünk a természettel. De harmincegynehány évesen elpatkolni, meg tehetetlenül nézni, ahogy a gyerekeddel hatévesen végez a tífusz – azért az nem annyira romantikus. Az egy olyan világ volt, ez meg egy ilyen világ. Más előnyökkel, más hátulütőkkel. Akkor az emberek emberibbek voltak? Talán. Bár akkor valóságsó helyett nyilvános akasztást néztek.
Az élet pont annyira szép, amennyire képes vagy csodálni. Csodálni a természet tökéletességét, az ember találékonyságát, a technika lélegzetelállításait, a művészek ragyogó zsenialitását. És a fiad, lányod fejlődését. Valójában talán ez a legfőbb titok. Mindegy, mit érsz el és mid van – ha nem vagy képes csodálni az életet, akkor az élet nem lesz csodálatos. És viszont: jusson bármennyire kevés is, amíg képes vagy csodálni, az egész világ a Tiéd lesz.Azt hiszem, ezt szeretném mindennél jobban megtanítani a fiamnak. Persze ez egy paradoxon. Hiszen háromévesen ő erre sokkal inkább képes, mint én. Valójában ő tanít engem. Szóval talán nem is tanítanom kellene, csak hagynom, hogy ilyen maradjon.
Csodáld az életet és az élet csodálatos lesz, minden nehézségével együtt. Vagy engedd, hogy a problémák felzabálják a lelkedet és nyomorult leszel – szegény vagy gazdag nyomorult, tökmindegy. A boldogság nem egy tróőusi szigeten vagy egy plázában vár Rád, hanem ott, belül. De Neked kell felébresztened. Ezt szeretném talán mindennél jobban megtanítani a fiamnak. Mert hozzon bármit is a jövő, ennek nem fog lejárni a szavatossága.