Az elnyomás anatómiája

A jószándékú ember talán legnagyobb keresztje, hogy nagyon nehezen néz szembe a ténnyel: vannak olyanok, akik szándékosan azon munkálkodnak, hogy másoknak rossz legyen. Nincsenek sokan, de a kevés is több, mint elég. Azt persze tudja, hogy léteznek ilyenek. De számára a rossz ember inkább fogalom, mint valóság. A rossz ember olyasvalaki, akiről a tévében hall, olvas az újságban, tanult történelem órán. De semmi esetre sem húsvér ember, akivel a hivatalban, a közértben, a rendelőben találkozhat. Végképp nem olyan valaki, aki otthon várja.

Kit nevezünk rossznak? Miről lehet felismerni? Agyontetovált, kopasz egybenyakú szekrényember? Metálorrú öregasszony fekete macskával és légseprűvel? Bár ilyen egyszerű lenne. Az élet azonban sokkal hosszabb, mint a mesék, így a jellemábrázolások is összetettebbek. Vegyünk egy vezetőt, aki szerényen él, van küldetéstudata, rajong a gyerekekért, a kutyákért, és elkötelezett támogatója a művészeteknek. Rossz fejnek tűnik? Ez alapján nem. És ha Adolf Hitlernek hívják? Mert őrá ez mind igaz volt. Szóval nem könnyű. De azért megpróbálunk rendet vágni a zűrzavarban.

A rossz ember definíciója egyszerű: úgy próbál boldogulni, hogy közben tudatosan árt másoknak. Fontos kritérium, hogy ez tudatos. Az ártás ténye még senkit nem tesz gonosszá. Az ártó szándék a közös nevező azokban, akik Gecen születtek. A rossz emberek nem erős felindulásból vagy irigységrohamból kívánnak másoknak hasmenéssel párosuló hörghurutot. Náluk ez nagyon is szisztematikus, már-már tervszerű. Olyan módszeresen darabolják fel a környezetükben élőket, hogy Höss, az auswitzi haláltábor egykori parancsnoka a szemét törölgetné a meghatódottságtól.

De mitől lenne bárki is ilyen? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell nyúlnunk az ember legalapvetőbb késztetéséhez, az élni akaráshoz. Nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minél erősebb, jobb képességű valaki, annál jobbak az esélyei. Ezért törekszik a jószándékú ember arra, hogy így vagy úgy, de javítson önmagán. Ezért tanul, ezért gyakorol, edz, ezért próbálja minél jobban megismerni a személyiségét. És ezért segít másoknak is. Pontosan tudja, hogy függ a környezetétől. Egyedül senki nem lehet király, még akkor sem, ha kívül hordja az alsógatyáját.

Ám a boldogulásnak létezik egy másik útja is. Ez a “vakok között félszemű” filozófiáját követi. A képesség és az erő ugyanis relatív. Nemcsak úgy válhatsz erősebbé, ha gyúrsz. úgy is, ha legyengíted a többieket. Mit számít, ha emberünk Taigetosz-pozitív, amikor körülötte mindenki tbc-ben haldoklik? Egy ilyen környezetben bizony ő lenne a nagymenő. És ha ezt megértetted, megértetted azt is, hogyan működik Genyó Gergő.

A rossz ember folyamatosan azon mesterkedik, hogy gyengítse a körülötte élőket. Ha van valami, ami igazán kiborítja, az annak lehetősége, hogy valaki túl jó képességűvé, túl erőssé válhat. Ettől tényleg kiveri a víz. Leginkább azért, mert saját magából indul ki. És pontosan tudja: ha ő eléggé megerősödhetne, elég hatalmat kapna, akkor csúnya világ jönne mindenki másra. Habozás nélkül elvágná a sok szemétláda torkát. Így joggal tart attól, hogy a “szemétláda” is erre készül. Tehát minden lehetséges eszközzel meg kell akadályoznia, hogy jobb képességűvé váljon.

Hogyan lehet valakit legyengíteni. Ennek is két útja van. Az egyik közvetlenül az áldozatot veszi célba. A tényleges eszköz lehet a nyílt megfélemlítés, terrorizálás, erőszak, és lehet a manipuláció is. Utóbbi esetben nem támad nyíltan. Helyette ármánykodik, hazudik, megkérdőjelez, elbizonytalanít, finoman leértékel. Ez talán még rosszabb, mint a diktatúra, mert nagyon gyakran észre sem veszik, miben sántikál.

Aztán ott a másik út. Elgyengíteni nemcsak úgy lehet valakit, ha megfosztod az erejétől. Legalább ennyire hatásos, ha szisztematikusan felnagyítod az akadályokat, amiket le kell küzdenie, vagy a veszélyt, ami fenyegeti. Gondolj csak bele: talán elég fickósnak érzed magad ahhoz, hogy puszta kézzel lenyomj egy bengáli tigrist. De ha tízen jönnek, késük is van, Neked pedig begipszelték mindkét karodat könyöktől vállig – ezt már esetleg túl nagy kihívásnak éreznéd.

Na Genya néni ebben fedettpályás világbajnok. Általában nem gondolunk rá, de az, amit valóságnak nevezünk, majd 80%-ban szubjektív. Más szavakkal, 20% tény, 80% vélemény. Ebből következően a valóságképed bitangul manipulálható. A randalelkűek meg is teszik. Amikor az élet túl sötétté, kilátástalanná válik, az mindig azért van, mert bejutottak a fejedbe és randalírozni kezdtek. Az élet soha nem annyira sötét, mint amilyennek látszik.

A frászfesztivál egyik dedikált kelléke a rossz hír. Minél többet, minél intenzívebben. Hogy a rossz hír igaz, félig igaz, esetleg totálkamu, az mellékes. A lényeg, hogy zaklasson, dühítsen, rémisszen. Figyeld pár napig a környezetedet, és mazsolázd ki, honnan, kitől kapod a nyomort és sanyart a legkoncentráltabban. Nem állítom, hogy az illető garantáltan rosszindulatú. De azt igen, hogy szeretne rosszabb passzban látni, mint amilyenben most leledzel.

A másik nagy trükk az általánosítás. Ennek legnyilvánvalóbb formája a kiterjesztés. Mindenki utál téged. Erre senkinek nincs pénze. Az emberek állandóan panaszkodnak – ez már duplacsavar: “az emberek” és “állandóan”. Az általánosításban az a legszörnyűbb, hogy ha nem veszed észre, lassan beszivárog a valóságképedbe, és egyszer csak azon kapod magad, hogy mindenki rád utazik. Érdemes nagyon éberré válni, amikor valaki így próbál egy rossz hírt lenyomni a torkodon. Ki az a mindenki? Kik az „emberek”? Pontosan mikor történt?

Van az általánosításnak huncutabb formája is. Amikor kihagyják a pontos időt, helyet vagy formát. A második félévtől bevezetik a kémény- és ablakadót – hirdeti az újságcikk címe. Már rohannál a fészerbe, hogy kiegyenesítsd és megélezd a motoros kaszát, de előtte mégis elolvasod a cikket. Amiből kiderül, hogy Nyugat-Batáviáról van szó. Csakhogy addigra már fel vagy zaklatva. Bizonyítható, hogy a miniszterelnököt megvesztegették – igaz, de ez még 1962-ben történt. Nézd meg bármelyik hírportált, és legalább egy-két ilyen csúsztatást biztosan találsz.

Hosszan tudnám még folytatni, szóval nem befejezem, inkább csak abbahagyom. Zárásképpen egy gondolat: talán így még nem jutott eszedbe, de a messze-messze legértékesebb tulajdonod a valóságképed. Ha megengeded, hogy elcsesszék, azért semmi sem képes kárpótolni. Nyilván nem cél, hogy paranoiás legyél. De a naivitás sem kifizetődő. Van egy régi mondás, ami pont idevág: bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaporodat. Ápdételve, szeresd az embereket, de ne legyél hülye. Hadd szúrjam be a végére idevágó mottómat: az én lelkem nem játszótér. A tiéd se legyen az.

Sok sikert!