A hozzám hasonló őskövületek, akik még jártak szombaton is iskolába, és átélték a ma már szinte elképzelhetetlent, amikor hétkőnként egyáltalán nem volt adás a tévében, talán emlékeznek arra is, hogyan tanultuk meg a szorzótáblát. Addig kántáltuk egyedül, csoportosan, meg bárhogyan, amíg be nem vésődött. És bevésődött. Mert arról talán már lövésünk sincs, hol bányásznak Európában bauxitot, vagy ki volt Kodály Zoltán gyerekkori szomszédja. De a szorzótáblát ma is kenjük-vágjuk. Gondolkodás nélkül.
Más. Évekkel ezelőtt olvastam egy kísérletről. Főiskolai hallgatók egy csoportját levizsgáztatták valamelyik tárgyból. Teljesen rutinszerű vizsga volt, előre meghirdetett időpontban, a vizsgázóknak bőven volt lehetőségük felkészülni. Meg is tették, mindenki sikerrel vette az akadályt, többségében igen jó eredménnyel. Aztán három hónappal később meglepetésszerűen fülön fogták őket, és levizsgáztattak mindenkit ugyanabból a tárgyból, ugyanabból az anyagból. Az eredmény nem kicsit volt megdöbbentő: egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag mindenki elhasalt.
Más. Picit több, mint egy évtizede tartok tréningeket, szemináriumokat, előadásokat. Nagyon sok témát érintettem ez idő alatt, de természetesen van néhány alaptéma, amiről össze sem tudom számolni, hányszor beszéltem. Ezekkel a témákkal kapcsolatban időnként valami nagyon furcsát élek át. Miközben rutinszerűen beszélek róluk, egyszercsak melém hasít a felismerés, és rájövök valamire, amire addig nem gondoltam. Olyan ez, mintha attól tanulnék, hogy tanítok. Pedagógusoknak biztosan ismerős az érzés.
Mi a közös ebben a három sztoriban? Az ismétlés. Ismétlés a tudás anyja – de sokszor is hallottuk ezt! És hányszor legyintettünk rá! Pedig igaz. Ahhoz, hogy megértsünk valamit, nem kell sok idő. Ahhoz, hogy ideig-óráig emlékezzünk rá, elég néhány ismétlés. De ahhoz, hogy beépüljön, hogy valódi tudássá váljon, hogy akár egész életen át elkísérjen bennünket – ehhez munka kell. Sok munka.
De ne gondoljuk, hogy az ismétlés csak arra jó, hogy pavlovi reflexként belénk vésődjön valami. Valójában a megértés is egyenesen arányos az ismétlések számával. Ha valaki hozzám hasonlóan elég fanatikus ahhoz, hogy egy szakkönyvet újra és újra, akár hússzor-harmincszor is elolvasson, akkor biztosan átélte , ahogy újboli olvasáskor addig ismeretlen információk bukkannak fel a könyvben. Amik a múltkor még egészen biztosan nem voltak benne! Persze már akkor is ott voltak. De csak az ismétlés hatására bújtak elő.
Miért kell ezzel foglalkozni? Két okból. Egyrészt azért, mert a világ, amiben élünk, egyre jobban rohan. A vágta egyik káros mellékhatása, hogy szinte mindenben egyre felületesebbé válunk. A tanulásban is. Nincs sem időnk, sem energiánk újra és újra ismételni. Száguldunk tovább, mert annyi mindent kell még megtanulnunk.
Másrészt viszont kisgyerekként az ember pontosan tudja, hogy rengeteget kell ismételnie. Így tanul meg járni, így tanul meg beszélni, így tanulja meg a világot, ami körülveszi. Ismétlés, ismétlés, ismétlés. Ehhez azonban partnerra van szüksége. És itt kezdődnek a gondok.
Kommunikációs trénerként számtalanszor megtapasztaltam, mennyire könnyű kiborítani az emberek többségét pusztán azzal, hogy újra és újra megismételtetünk velük valamit. Például megkérjük őket, hogy tegyék fel ugyanazt a kérdést újra és újra, méghozzá változatlan formában. Minimum 90% egyszerűen képtelen rá. Többségük már néhány alkalom után elkezdi variálni. De vehetjük a másik oldalt is, amikor ugyanazt a kérdést kell újra és újra megválaszolnunk. Sokakban már két-három kérdés után elindul a pumpa felfelé.
A gyerek pedig nem kétszer-háromszor fogja megkérdezni, hanem hússzor-harmincszor. Jobb esetben. Lehetnek olyan témák is, ahol lazán száz fölé szaladunk. És szülőként képesnek kell lennünk arra, hogy századszor is úgy válaszoljuk meg azt a kérdést, mintha most hallotuk volna először. Mert a gyerek ezt nem azért csinálja, hogy az idegeinken gitározzon. Így tanul. Ha hagyjuk.
Ezek meghatározó pillanatok. Türelem persze kell hozzájuk, egy súlyosabb nap után néha emberfeletti. De megéri. Mert ezzel olyasmit adunk, ami értékében messze felülmúlja a legmenőbb különórákat is. A gyerek ugyanis nemcsak azt tanulja meg így, ami a válaszunkból megtanulható. Megtanulja azt is, hogy képes megkapni a válaszokat. És megtanulja, hogy joga van érdeklődni. Elnézve a rengeteg közönyös kamaszt, talán nem kell bizonygatni, mennyire fontos ez.