Mostanság gyakran tapasztalom, hogy a gyereknevelésben két, egymáshoz képest meglehetősen szélsőséges nézet ütközik egymásnak. Az egyiket a konzervatív iskola hívei képviselik, lényegét a “csend, rend, fegyelem” szentháromságában lehetne összegezni. A másik táborba pedig a nagyon liberálisok tartoznak, akik szerint minél szabadabb a gyerek, annál jobb, a az ilyen szellemiségű szülőknél tapasztalni időnként, hogy mintha a nyúl vinné a puskát. Ők alkotják tehát a haranggörbe két szélét, a többség azonban nyilván a középutat próbálja megtalálni, több-kevesebb sikerrel. Mert a szándékot kijelenteni sokkal könnyebb, mint azt a gyakorlatba átültetni. Ki fogja megmondani, mi számít középútnak?
Ennek megértéséhez két dolgot kell felismernünk. Az egyik a fegyelem és a vasfegyelem közötti különbség. Fegyelemre szükség van, a vasfegyelem ellenben kikezdi a gyerek egyéniségét és lehet, hogy a végeredmény szülői szemmel csábító, csak éppen megöltük a gyerek boldogságra való képességét. A másik fontos tényező, amit fel kell ismernünk, a tolerancia és az engedékenység közötti különbség. Toleranciára egy gyereknek óriási szüksége van, a szülő gyengeségéből fakadó engedékenységtől viszont inkább megőrül, mint szabad lesz. Az ideális középutat tehát a fegyelem és a tolerancia közötti egyensúlyozás megvalósítása jelenti.
Ahhoz, hogy ezt átültessük a gyakorlatba, érdemes tisztáznunk valamit: a korlátozás és az irányítás közötti különbséget. Korlátozás alatt egyszerűen azt értem, amikor megállítjuk a gyereket, nem engedjük neki, hogy megtegyen valamit. Nem engedjük, hogy kiszaladjon az úttestre, nem engedjük, hogy belenyúljon a konnektorba, nem engedjük, hogy a nagyi kedvenc Zsolnay vázájával kuglizzon. Ez mind-mind korlátozás. Az ide vonatkozó alapelv egyszerű: csak akkor korlátozzuk a gyereket, ha veszélyes önmagára vagy veszélyes a környezetére. . Persze felmerül a kérdés, hogy mi van olyankor, amikor a gyerek nem veszélyes, csak mondjuk bántóan viselkedik. Nos, az ilyen szituációk szinte minden esetben abból fakadnak, hogy a gyerek érzi a szülő gyengeségét, határozatlanságát és feszegeti a határokat. A helyzet az, hogy annak a szülőnek, aki tudja, mit akar, nem őrjöng a gyereke.
Most nézzük az irányítás kérdését! A kettő között az a lényegi különbség, hogy míg a korlátozás esetében egyszerűen nem engedjük cselekedni, addig az irányításnál megszabjuk a cselekvést vagy a cselekvés módját. Megkérjük, hogy pakolja el a játékait, megkérjük, hogy rakja a cipőjét a helyére, felszólítjuk, hogy szélsebesen húzzon a fürdőszobába zuhanyozni. Bizonyos szempontból persze ez is korlátozás, hiszen a gyerek lehet, hogy másképp akarja csinálni vagy éppen teljesen mást akar csinálni. Ezért gyakori, hogy az irányítást sem fogadja szívesebben, mint a korlátozást. Akkor meg mi a különbség?
Nagyon is sok. A korlátozásra ugyanis a gyerek lelkének, tudatának semmi szüksége sincs, azt csak a testi épsége vagy a környezet megóvása indokolja. Az irányításra viszont szüksége van. Olyannyira, hogy az a gyerek, amelyik nem kap elegendő mennyiségű és minőségű irányítást, gyakrabban betegszik meg. És amikor valahol egy szinte folyamatosan örjöngő, kezelhetetlen kis fenevaddal találkozunk, két dolgot biztosra vehetünk: túl sok a korlátozás és túl kevés az irányítás. Ennek általában az az oka, hogy korlátozni könnyebb, mint irányítani. És rosszul irányítani sokkal könnyebb, mint jól.
Milyen a jó irányítás? Először is, indokolt. Mielőtt kiadunk egy ukászt, gondoljuk át: tényleg szükséges? A szülői lét egyik gyakori szövődménye, hogy az ember kényszert érez az irányításra. A következő kritérium a higgadtság. Valójában attól a pillanattól kezdve, hogy a szülő elveszítette a fejét, már nem beszélhetünk irányításról, legalábbis nem abban az értelemben, amire a gyereknek szüksége van. Időnként szükség lehet arra, hogy felemeljük a hangunkat és némi fenyegető hangsúlyt is hozzátegyünk, de az önkontrollunkat nem veszíthetjük el. A harmadik, hogy ha megkértük a gyereket valamire, akkor engedjük befejezni azt! Ez magától értetődőnek hangozhat, ám a felnőttek jó része pont azért viseli rosszul az utasításokat, mert túl sokszor élték át, hogy nem engedték nekik befejezni azt, amire korábban megkérték őket.
Ez a követendő elmélet. A megvalósítás persze folyamatos gyakorlást igényel, időnként biztosan meg fogunk botlani. A lényeg, hogy ott legyen bennünk a fejlődés iránti igény és újra meg újra tudatosítsuk magunkban: a gyereknek nem az a küldetése, hogy kiborítson minket, sokkal inkább az, hogy tükröt tartson nekünk. Ha nem tetszik az, amit benne látunk, akkor magunkban keressük a változás szükségességét. Ez a nehezebb út. De ki mondta, hogy szülőnek lenni könnyű?