Pár napja történt, hogy késő délután éppen befejeztem a munkámat, amikor a négyéves Bence fiam berontott, hogy megnyert egy vasútépítési tendert és alvállalkozókat keres hozzá, konkrétan rám gondolt. Oké, nem pont ezeket a szavakat használta. Mit tehettem volna, engedelmesen lecsuktam a laptopot és mentem vasutat építeni. Testileg. Mert fejben kicsit még ott maradtam a számítógépben és a másnapi teendőimen agyaltam. Ami nekem fel sem tűnt, egészen addig, amíg Bence meg nem kérdezte: Apa miért vagy szomorú?
Hoppá. Persze elmagyaráztam neki, hogy Apa egyáltalán nem szomorú, csak kicsit beleszorult a feje a laptopba. Jó, én sem ezeket a szavakat használtam. Viszont utána nagyon elgondolkodtam az eseten. Ha van az életben kihívás, az önmagunk külső nézőpontból való megítélése. Annyira bent vagyunk, hogy eszünkbe se jut feltenni a kérdést: vajon milyen benyomást keltek a környezetemben? És most konkrétan a családra, azon belül is a gyerekekre hegyezném ki a kérdést. Régi megállapítás, de sajna túl gyakran igaz: éppen azokra igyekszünk jó benyomást gyakorolni, akik a legkevésbé számítanak és azokkal szemben nem törődünk ezzel, akik a legfontosabbak. Az utcán és a munkahelyen a legtávolabbi, semmitsemszámító ismerőssel is kedvesek vagyunk, aztán hazamegyünk, kiborulunk, összeomlunk, morcosak vagyunk, kiabálunk. Ahelyett, hogy fordítva csinálnánk.
Meg kell egy szülőnek játszania magát? A válasz egyértelmű igen. Persze nyilván az lenne a legjobb, ha a jókedv és a higgadtság nem megjátszott lenne, hanem valóban úgy érezné magát. De ha gondtalannak és magabiztosnak érzi magát, ha nem, úgy kell tennie, mintha az lenne. A felelősséget nagyon sokféleképpen lehet definiálni. Az egyik leghasznosabb megközelítés, amivel valaha is találkoztam, a kukta-hasonlat. Mekkora nyomást képes valaki elviselni, mielőtt ki kellene engednie a gőzt? Minél nagyobbat, annál felelősségteljesebb az illető. A szülői felelősség optimuma pedig az lenne, hogy akkor is mosolygunk és türelmesek vagyunk, amikor befelé üvötünk kínunkban.
Miért ennyire fontos ez? A gyerek biztonságérzete szempontjából. Felnőttként nehéz elképzelni, hogy a gyermeki lét az összes előnye ellenére mennyire kiszolgáltatott is valójában. Gondoljunk csak bele, mennyire frusztráló tud lenni, ha a főnök haragszik ránk vagy a cégtulajdonos láthatóan kétségbe van esve! Pedig ez csak egy állás, amit nyilván nem lenne jó elveszíteni, de nem is teljesen pótolhatatlan. A gyereknek viszont szó szerint az élete függ a szüleitől és ezt – ha nem is tudatosul benne – ő is tudja. Így a biztonságérzete egyenértékű azzal, hogy mennyire látja Aput és Anyut stabilnak. Az idegesség, a kiborulás, az összeomlás, a veszekedés, a látványos tanácstalanság mind ugyanazt üzeni: nem vagy biztonságban.
Nem véletlen, hogy egyre több a szorongó gyerek. Egyre több szülő viszi haza a problémáit, egyre kevésbé tudják tartani magukat, egyre inkább meglátszanak rajtuk a problémáik. Nem hibáztatni akarom őket, az életünk ma sokkal zaklatottabb, mint 20 évvel ezelőtt. A mi szüleink még könnyedén megtehették, hogy délután négykor lerakták a problémáikat. Ma rendszerint akkor is dolgozunk, ha nem dolgozunk. Hajnalban felriadunk és a sötétben azon töprengünk, miből fogjuk ezt vagy azt kifizetni. Ma szülőnek lenni sokkal keményebb kihívás, legalábbis abból a szempontból, hogy a nyugalom szigetévé tegyük az otthonunkat.
De attól, hogy a feladat nehéz, még el kell végeznünk. Nem számít, mennyire keserves, mennyire embert próbáló – ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink biztonságban érezzék magukat, felül kell tudnunk emelkedni a saját korlátainkon. És hogy egy esetleges félreértést megelőzzünk: nem, ez nem teszi tönkre az embert. Az önfegyelem magunkra erőltetése csak akkor káros, ha akaratunk ellenére tesszük. Ha muszáj kedvesnek lennünk olyasvalakihez, akihez egyáltalán nem akarunk kedvesek lenni. De amikor azokért hozunk áldozatot, akik a legfontosabbak a világon, akiknek a boldogulásáért a saját életünket sem tartjuk túl nagy árnak, abból nem lesz semmilyen bajunk. Sem lelki, sem testi. Legyünk bátran kemények magunkkal! Melyik szülő ne akarná, hogy gyermekei magabiztos felnőtté váljanak? A felnőttkori magabiztosság pedig a gyermekkori biztonságérzetből táplálkozik. Gondoljunk erre, amikor legközelebb az idegeink sikítani kezdenek! És csak megnyugtatásképp: mindenki sokkal erősebb annál, mint amit magáról feltételez. Te is.