+36 20 377 7266 42@szabogabor.hu
Oldal kiválasztása

Még tavaly nyáron történt, hogy Bence fiam, aki akkor éppen öles léptekkel közelített a negyedik születésnapja felé, az egyik, átlagosan forró délutánon közel sem átlagos ötlettel állt elő: ő bizony fel akarja húzni a téli kesztyűjét. Észérvet nem nagyon tudott felhozni, de hát az igazán nagyok kiváltsága, hogy nincs szükségük indokokra. Alapelvünk, hogy nem gátoljuk a hülyeséget, amennyiben nem árt senkinek. Így pár percel később a kölök egy klottgatyában és egy pár kesztyűben randalírozott az utcán. Az egyik arra járó szomszéd meg is kérdezte: nem fázik a kezed? A válasz logikája vágott, mint a borotva: neem, kesztyű van rajta.

Miért hoztam fel ezt a sztorit? Mert gyönyörűen példázza, amibe mi, felnőttek hajlamosak vagyunk nem belegondolni: hogy a gyerekek mennyire szó szerint vesznek mindent. És ennek a cikknek pont ez lenne a központi témája. A gyerekek számára a kijelentéseknek, a szavaknak sokkal nagyobb súlya van, mint számunkra. Ezért egy kisgyerekkel szemben (de a közelében is) sokkal jobban meg kell válogatnunk a szavainkat. És nemcsak arra gondolok, hogy ne káromkodjunk.

“Rossz vagy!”; “Csúnya vagy!”; “Önző vagy!” – nagyon kevés olyan szülő van, akinek a száját sosem hagyja el valami hasonló. Nyilván azért, mert az istenadta olyasmit művelt, amivel rászolgált erre. Mégis, nem azt mondjuk neki, hogy “rosszat tettél”, hanem azt, hogy “rossz vagy”. És akkor mi van, kérdezhetnénk, az a disznófülű pontosan tudja, miért mondjuk. Hát éppen ez az. Nem tudja.

Nagyon sok tréningen, előadáson előkerül az a téma, hogy az identitás mennyire meghatározza, determinálja a cselekvésünket. Mondok egy példát. Vegyünk valakit, aki meg van győződve arról, hogy született vesztes. Egy olyan szituációban, ahol nyerhet is, veszíthet is, vajon hogyan fog cselekedni? Szinte biztosan úgy, hogy veszítsen. Gyakorlatilag nem tehet mást, hiszen ő egy vesztes, nem igaz? Ez a meggyőződése pedig korlátozza a cselekvési szabadságát és – ha ez nem is tudatosul benne – a további kudarcok irányába fogja terelni.

Az a szörnyű igazság, hogy a törvények, a szabályok, a gazdasági kényszer és a társadalmi megfelelés közel sem korlátozza olyan mértékben a cselekvési szabadságunkat, mint a meggyőződésünk, hogy kik, mik vagyunk. Minden egyes jelző, amit a magunkévá teszünk, kisebb-nagyobb mértékben meghatározza a viselkedésünket és a cselekvési lehetőségeinket. Gondolhatjuk magunkat komolynak, gyávának, lustának, felelőtlennek vagy bármilyennek – a helyzetek többségében annak megfelelően fogunk viselkedni.

Na és hogyan tettük a magunkévá ezeket a jelzőket? Jó részüket úgy kaptuk, még gyerekkorunkban. Annyiszor hallottuk, míg végül elhittük őket. Ha pedig egyszer elhittük, egyszer egyetértettünk velük, akkor irgalmatlanul nehéz kivakarni a szeméyiségünkből. Attól kezdve annak megfelelően viselkedünk. Egy rossz gyerek pedig mit fog csinálni? Jó eséllyel rosszaságot, hiszen ha ő rossz, akkor mást nem nagyon tud.

Ez a gond. Rosszat a jó emberek is tesznek időnként. De minél mélyebb valakinek a meggyőződése, hogy ő rosz, hogy ő haszontalan, hogy ő semmirekellő, annál inkább képtelen bármi mást tenni, mint rosszaságot. Ezért nagyon fontos, hogy az adott tettet minősítsük, ne a gyerek személyiségét.

Ne gondoljuk, hogy ez holmi öncélú nyelvészkedés. A szavaknak jelentőségük van. Pláne gyerekkorban. Egyrészt egy kisgyerek még túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy megértse az iróniát, a cinizmust vagy a ki nem mondott idézőjelet. Másrészt ő még borzasztóan őszinte, azt mondja, amit gondol és ugyanezt feltételezi a felnőttekről is. Számára a “Rossz vagy!” nemcsak egy erős felindulásból elkövetett kijelentés, amit “csak úgy mondtunk”. számára ez megbélyegzés, mégha ez nekünk nem is tűnik fel. És minél többször bélyegezzük meg, annál elkeseredettebbé válik. Hiszen ha az ember rosszat tesz, azt így vagy úgy, de helyre lehet hozni. Ha viszont rossz, azzal nincs mit tenni. Egy út marad számára: bosszút állni

Még tavaly nyáron történt, hogy Bence fiam, aki akkor éppen öles léptekkel közelített a negyedik születésnapja felé, az egyik, átlagosan forró délutánon közel sem átlagos ötlettel állt elő: ő bizony fel akarja húzni a téli kesztyűjét. Észérvet nem nagyon tudott felhozni, de hát az igazán nagyok kiváltsága, hogy nincs szükségük indokokra. Alapelvünk, hogy nem gátoljuk a hülyeséget, amennyiben nem árt senkinek. Így pár percel később a kölök egy klottgatyában és egy pár kesztyűben randalírozott az utcán. Az egyik arra járó szomszéd meg is kérdezte: nem fázik a kezed? A válasz logikája vágott, mint a borotva: neem, kesztyű van rajta.

Miért hoztam fel ezt a sztorit? Mert gyönyörűen példázza, amibe mi, felnőttek hajlamosak vagyunk nem belegondolni: hogy a gyerekek mennyire szó szerint vesznek mindent. És ennek a cikknek pont ez lenne a központi témája. A gyerekek számára a kijelentéseknek, a szavaknak sokkal nagyobb súlya van, mint számunkra. Ezért egy kisgyerekkel szemben (de a közelében is) sokkal jobban meg kell válogatnunk a szavainkat. És nemcsak arra gondolok, hogy ne káromkodjunk.

“Rossz vagy!”; “Csúnya vagy!”; “Önző vagy!” – nagyon kevés olyan szülő van, akinek a száját sosem hagyja el valami hasonló. Nyilván azért, mert az istenadta olyasmit művelt, amivel rászolgált erre. Mégis, nem azt mondjuk neki, hogy “rosszat tettél”, hanem azt, hogy “rossz vagy”. És akkor mi van, kérdezhetnénk, az a disznófülű pontosan tudja, miért mondjuk. Hát éppen ez az. Nem tudja.

Nagyon sok tréningen, előadáson előkerül az a téma, hogy az identitás mennyire meghatározza, determinálja a cselekvésünket. Mondok egy példát. Vegyünk valakit, aki meg van győződve arról, hogy született vesztes. Egy olyan szituációban, ahol nyerhet is, veszíthet is, vajon hogyan fog cselekedni? Szinte biztosan úgy, hogy veszítsen. Gyakorlatilag nem tehet mást, hiszen ő egy vesztes, nem igaz? Ez a meggyőződése pedig korlátozza a cselekvési szabadságát és – ha ez nem is tudatosul benne – a további kudarcok irányába fogja terelni.

Az a szörnyű igazság, hogy a törvények, a szabályok, a gazdasági kényszer és a társadalmi megfelelés közel sem korlátozza olyan mértékben a cselekvési szabadságunkat, mint a meggyőződésünk, hogy kik, mik vagyunk. Minden egyes jelző, amit a magunkévá teszünk, kisebb-nagyobb mértékben meghatározza a viselkedésünket és a cselekvési lehetőségeinket. Gondolhatjuk magunkat komolynak, gyávának, lustának, felelőtlennek vagy bármilyennek – a helyzetek többségében annak megfelelően fogunk viselkedni.

Na és hogyan tettük a magunkévá ezeket a jelzőket? Jó részüket úgy kaptuk, még gyerekkorunkban. Annyiszor hallottuk, míg végül elhittük őket. Ha pedig egyszer elhittük, egyszer egyetértettünk velük, akkor irgalmatlanul nehéz kivakarni a szeméyiségünkből. Attól kezdve annak megfelelően viselkedünk. Egy rossz gyerek pedig mit fog csinálni? Jó eséllyel rosszaságot, hiszen ha ő rossz, akkor mást nem nagyon tud.

Ez a gond. Rosszat a jó emberek is tesznek időnként. De minél mélyebb valakinek a meggyőződése, hogy ő rosz, hogy ő haszontalan, hogy ő semmirekellő, annál inkább képtelen bármi mást tenni, mint rosszaságot. Ezért nagyon fontos, hogy az adott tettet minősítsük, ne a gyerek személyiségét.

Ne gondoljuk, hogy ez holmi öncélú nyelvészkedés. A szavaknak jelentőségük van. Pláne gyerekkorban. Egyrészt egy kisgyerek még túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy megértse az iróniát, a cinizmust vagy a ki nem mondott idézőjelet. Másrészt ő még borzasztóan őszinte, azt mondja, amit gondol és ugyanezt feltételezi a felnőttekről is. Számára a “Rossz vagy!” nemcsak egy erős felindulásból elkövetett kijelentés, amit “csak úgy mondtunk”. számára ez megbélyegzés, mégha ez nekünk nem is tűnik fel. És minél többször bélyegezzük meg, annál elkeseredettebbé válik. Hiszen ha az ember rosszat tesz, azt így vagy úgy, de helyre lehet hozni. Ha viszont rossz, azzal nincs mit tenni. Egy út marad számára: bosszút állni azokon, akik megbélyegezték. Meg is teszik. Minél durvább a megbélyegzés, annál kíméletlenebbül.