A családi hangulat gyorsfagyasztásának egyik legköltséghatékonyabb módja, amikor Ervinke – látszólag minden előzmény nélkül – benyögi: utálom a mamát. Ha a kölök vonzódik a teátrális megnyilvánulásokhoz, akkor mindezt úgy teszi, hogy azt a lehető legtöbben halják. Rokonok, barátok és természetesen a Mama is. A hatás azonnali: kínos csönd, feszengés, mi pedig égünk, mint egy iszlám terroristatámadás martalékává vált olajkút.
Van az ilyen helyzetekre jó megoldás? Abban az értelemben, ahogy leginkább szeretnénk, nincs. Egy régi sváb filozófiai tanítás szerint vér nélkül nincs disznóvágás és ha valamire, hát a gyereknevelési iparágra ez fokozottan igaz. Persze szülőként ezt hamar megtanulja az ember. Azzal viszont sokkal nehezebben békél meg, hogy az igazi áldozatokat nem a Playstation vagy a BMX kigazdálkodása követeli, hanem az ehhez hasonló helyzetek. Mert ebből valaki rosszul jön ki. Vagy Ervinke vagy a Mama vagy mi. Ha elég rossz napunk volt, akkor mindhárman.
De mielőtt még dagonyázni kezdenénk a reménytelenség mocsarában, kotorjuk elő a maradék küzdőszellemünket és elemezzük kicsit a szituációt! most sokkal könnyebben megtehetjük, élesben, amikor egyetlen kiútnak a gyógyszerünk elgurítása tűnik, lényegesen nagyobb kihívás. Mi mindent kell tudni meglátni és megérteni egy ilyen helyzetben?
Először is: a gyerek valószínűleg nem a mamát utálja, hanem azt, ahogy a mama viselkedik. Csak ezt még nem képes megfogalmazni. Meg annyira még a különbséget sem érzékeli. Abban a pillanatban ő tényleg a mamát utálja. Ettől még másnap simán képes lesz kijelenteni, hogy a mama a barátja. És azért vagyunk mi a felnőttek, azért jártunk annyi iskolába, hogy képesek legyünk érzékelni ezt a különbséget, akkor is, ha a gyerek még nem képes rá.
Mi cseszi Ervinke csőrét leginkább a Mama viselkedésében? Erre nehéz általános érvényű választ adni, de van egy Jolly Joker, amivel ritkán nyúlunk mellé. A Kiccsávó és Mama között a legmarkánsabb különbség, hogy egyikük az élet szinte végtelen bőségével, míg másikuk az élet napról napra drámaibban növekvő szűkösségével néz szembe. Következésképp, amíg kisonoka bőkezűen bánik az élettel, addig Nagyi nagyon is hajlamos aggódni érte. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy Mama önkéntelenül ugyan, de rém idegesítő módon óvni próbálja unokáját. Hogyan? úgy, hogy folyamatosan korlátozni próbálja. Ne mássz fel, ne csússz le, egyél még, ne egyél, ne igyál hideget, lassabban fussál, óvatosabban lélegezz. Az ember alaptermészetéből fakadóan rühelli a korlátozásokat, de van valami, amit még a korlátozásnál is jobban utál: az értelmetlen korlátozásokat. Márpedig Nagyi nonsztop aggódása Ervinke számára az értelmetlenség kvintesszenciája. Hiszen ő tudja magáról, hogy halhatatlan. Legalábbis egyelőre.
Aztán van itt még valami. Az élet szűkösségéből fakadóan Mama hajlamos úgy érezni, hogy szeretetből is egyre kevesebb jut neki. Ez pedig gyakran készteti szeretetrohamokra. A gond az, hogy onoka átlát a szitán és pontosan érzi: Mamát igazából nem a szeretetet adni, hanem a szeretetet kapni motiválja. És mivel a tolerancia olyan minőség, amit szinte 100%-ban tanulni kell, Ervinkének ez általában nem erőssége. Következmény? Minél jobban ráerősít Nagyi a szeretet-offenzívára, drágaszemefénye annál tüskésebbé válik vele szemben. Nagyi ettől (mély tisztelet a kivételnek) besértődik, nekünk pedig ez pont annyira hiányzik, mint egy gyökérkezelés.
Na most értünk el a lényeghez. Meglepő módon a konfliktus megoldásában nem az számít elsősorban, mit teszünk, hanem az, hogy érzünk. Tudom, ez egy csinálós világ, mindenki azzal van elfoglalva, mit és hogyan kell CSINÁLNI. De tetszik, nem tetszik, egy sor olyan történés van az életünkben, amelyeket nem elsősorban a tetteinkkel, hanem a lelkiállapotunkkal befolyásolunk. Ez is olyan. Minél inkább képesek vagyunk szembenézni a problémával, az annál inkább megszűnik. Anélkül, hogy különösebben tennénk valamit. Varázslat? Bizony!
Min mérhető a szembenézési képességünk? Azon, hogy mennyire rágunk be Ervinkére, illetve mennyire nyomaszt minket a Mama drámaisága. Az ideális az lenne, ha a lelki nyugalmunk meg sem karcolódna. Ezt elérni persze szinte lehetetlen, de minél inkább törekedni rá lehet és ajánlott. A gyerek majd megérti, hogy mama nem akar rosszat, Mama pedig majd megérti, hogy Ervinke nem úgy gondolta. Ha akarja. Mi esetleg annyit tehetünk, hogy mindkettőnek újra és újra elmagyarázzuk, mi a szitu. De két dolgot tartsunk szem előtt: nem várhatjuk el a gyerektől, hogy szeresse a Mamát és nem engedhetjük meg a Mamának, hogy minket büntessen, amiért nem akarja megérteni, hogyan működik egy gyerek. Háborúban élni persze nem olyan kellemes, mint békében, lágy hárfazenében és madárcsicsergésben. Sajnos az életben nem mindig mi osztjuk a lapokat és ha azon kapjuk magunkat, hogy lövészárokba kényszerültünk, egy dologba kapaszkodhatunk: a legtöbb háborút a háborútól való félelem élteti. Családi viszályokra ez kiváltképp igaz.