Egészen mostanáig tudtuk tartani az állatmentes övezet határait, de tegnap a lázadók áttörték az utolsó védelmi vonalat is, mi pedig drámai küzdelemben ugyan, de elestünk. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy többen lettünk. Mindjárt kettővel. Hozzánk cuccolt Kököjszi és Bobojsza, két vérlázítóan komolytalan, a felelős viselkedést hírből sem ismerő kölyökmacska. Bence pedig határtalanul boldog. Mondanám, hogy madarat lehet vele fogatni, de neki a cicmarekek masszírozása is tökéletesen megteszi. A macskák egyelőre hősiesen tűrnek, a továbbiakat majd meglátjuk.
Miért gondoltam, hogy érdemes írni erről? Egyrészt nyilván terápiás céllal, az írás segít feldolgozni a traumát. Nem mintha annyira macskaellenes lennék, bár tény, hogy alapvetően inkább kutyapárti vagyok. Bence viszont egyelőre fél a kutyáktól, így az nem jöhetett szóba. Persze a trauma nem annyira trauma, ez csak olyan tipikus írói túlzás. De azt azért sejtem, hogy ez elsősorban nem nekünk lesz jó. Talán túlzott cinizmus, de a régi vicc poénja jutott eszembe: Lúdtalpas vagy? Nesze, itt egy púp is hozzá!
Viszont ezzel együtt is azt gondolom, jó, ha a gyerek közelében van olyan állat, amit szeret, amivel esetleg tud játszani, amiről tud gondoskodni. De nem feltétlenül azért, amit általában indokként szoktak felhozni: hogy így majd megtanulja, mi a felelősség, a kötelesség, meg az összes többi, “sség” végű kifejezés. Ez eléggé kétesélyes, már nagyon sok szülő csalódott amiatt, hogy mennyire nem jött be a furfangos tervük. Arról nem beszélve, hány kisállat itta meg a levét annak, hogy elmúlott a fellángolás és ami korábban annyira érdekes és cuki volt, egyszerre nyűggé változott.
Ez ugyanis benne van. Jobb, ha szülőként az ember tisztában van azzal, hogy amikor kisállatot vesz/szerez a gyereknek, azt saját magának is veszi. Ha ő nem tud örülni neki, ha ő nem szívesen gondozza, ha képtelen még egy plusz feladatot a nyakába venni, akkor legyen erős, mint Pista és ne engedje belerángatni magát a projektbe. Mert sírás lesz a vége. És nemcsak a gyerek fog sírni.
Szóval, hagyjuk ezt a pedagógiai vonalat és ássunk kicsit mélyebbre! Már sok éve létező gyakorlat és egyre jobban terjed, hogy kisállatokat alkalmaznak betegek gyógyításában, akár a tényleges kezelés részeként, akár a felépülést elősegítendő. Depresszióban szenvedők esetében éppúgy működik a dolog, mint súlyos fizikai betegségek esetében. Persze nem csodaszerről van szó, Béla bácsi attól még nem fog kigyógyulni a rákból, mert veszünk neki egy labradort. De a számok makacs dolgok és azok azt mutatják, hogy a pozitív hatás egyértelmű.
De mi történik itt? Valójában
egy nagyon alapvető és nagyon erőteljes természeti törvény tör utat magának ilyenkor. A törvény így hangzik: az élet az élethez vonzódik. Ez az alapállapota. És minél inkább az élethez vonzódik, annál inkább élővé válik. Egy súlyosan beteg emberre tekinthetünk úgy is, mint olyasvalakire, akiben valamiért nincs elég élet. Egy kölyökkutyára pedig tekinthetünk úgy, mintha koncentrált élet lenne. Mi történik, ha összehozzuk őket? Az történik, hogy a beteg elkezd kicsit élőbbé válni. Azaz elkezd gyógyulni. Varázslat? Nem. Ez az Élet.
A gond az, hogy ez ellenkező irányban is működik. Az életet (és most már konkrétan az Emberről van szó) lehet manipulálni és el lehet érni, hogy az élettelen dolgokhoz vonzódjon. De mi történik ilyenkor? Bizony. Ő maga is egyre élettelenebbé válik. Ennek szélsőséges példája a kamaszgyerek, aki zombivá változott a számítógéptől. Nem a számítógép a probléma, hanem az, hogy túl kevés élő dologhoz vonzódik és túl sok élettelenhez..
Na most, van itt valami, amivel szülőként szembe kell néznünk. Egy sokmilliárdos iparág dolgozik azon, hogy a gyerekekből a lehető legelcseszettebb felnőttek váljanak. Azon lehetne vitázni, mennyi ebben a rosszindulat, de egyvalami tény: az elcseszett felnőttben óriási piaci potenciál van. Rengeteg, többségében teljesen felesleges kütyüt és ipari hulladékot lehet rásózni, ha el tudtuk érni, hogy sokkal inkább vonzódjon az élettelen dolgokhoz, mint az élőkhöz. És a derék marketingmágusok rájöttek, hogy minél előbb kezdik el az agymosást, annál nagyobb lesz majd a kasza.
Szóval az a kiskutya, kölyökmacska, törpekecske vagy bármi sokkal többet jelenthet, mint valamit, amiről muszáj gondoskodni. Ők mind-mind egy kapocs az Élethez. Ahhoz, amitől vaskezekkel próbálják eltépni a gyerekedet. Mert a természet nem jó biznisz. Szóval, ha rám hallgatsz, veszel valamit a gyereknek. Tökmindegy, mit, csak IGAZI legyen. Persze nemcsak a saját állat működik. Ezért kell kirándulni, erdőbe menni, meg állatkertbe, meg bárhová, ahol van Élet. Mert abból egyre kevesebb jut. És ez nem olyasmi, amit büntetlenül meg lehet vonni.