+36 20 377 7266 42@szabogabor.hu
Oldal kiválasztása

Korábban nagyon sokat írtam már a rendszer fontosságáról. Meggyőződésem, hogy egy kisvállalkozás hosszú távon csak akkor lehet életképes és sikeres, ha képes rendszert építeni. Pontosítok: olyan mértékben lesz életképes és sikeres, amilyen mértékben képes rendszert építeni. Annak a vezetőnek, akit nem motivál az érzés, hogy olyan az élete, mintha egy nonstop tűzoltóversenyen küzdene a döntőbe jutásért, a kiutat a rendszerépítés jelenti. Minél magasabb minőségű ez a rendszer, minél pontosabban illeszkednek egymáshoz a fogaskerekek, annál rózsásabb lesz a cég jövőképe. A vezető munkaidejében a stratégiának kell egyre inkább dominálnia, a taktikának pedig egyre inkább visszaszorulnia. Vagyis a hosszútávú megoldásokra kell fókuszálnia a rövidtávú helyzetkezelések helyett.

De! És lényegében erről a “de”-ről fog szólni ez a cikk. Mert a vezető ugyanolyan profi rendszert épít, ami a multik világában magától értetődő, azzal még nem biztosította be a versenyképességét. Ott van ugyanis az a tényező, amivel egy kkv sosem fog tudni versenyezni: a tőke. A multik mögöt olyan iszonyú tartalékok állnak, amelyek nagyon nagy mozgásteret adnak a számukra. Megszámlálhatatlan mennyiségű hibát tűrhetnek el, anélkül, hogy akár a létük, akár a növekedésük komoly veszélybe kerülne. Olyan ez, mint a patkányméreg: az a mennyiség, ami egy mókussal azonnal végezne, az elefántot meg sem hajtja. Esetleg a gyomra égni fog egy kicsit. Régi igazság, hogy a méret magabiztossá tesz és a multik tökéletesen példázzák ezt az igazságot.

De mit tehet akkor a mókus? Mert azt könnyű belátni, hogy a mérleghintán nincs sok esélye az elefánttal szemben. Vagyis, pontosan ugyanabban a versenyszámban indulni férfias vállalkozás, de sok sikerrel nem kecsegtet. Nyilván egy lehetséges megoldás, ha a mókus talál magának egy olyan réspiacot, ami az elefántot nem érdekli eléggé. Ez nagyon is életképes megoldás sok kkv számára, ugyanakkor eléggé termék és szolgáltatásspecifikus, úgyhogy erről általánosságban nehéz írni. Van viszont valami, ami a mókust nagyon is versenyképessé teszi és amivel az elefánt éppúgy nem fog soha rendelkezni, mint ahogy a mókusnak sem lesz soha akkora tömege, mint az elefántnak.

A fürgesége. A mozgékonysága. A rugalmassága. A barátságossága. A szerethetősége. A bája. A személyes varázsa. Ezekkel egy multi sosem fog rendelkezni. Talán nem is akar, de ha akarna, sem tudna. A kkv-nak viszont nagyon is kapóra jönnek, mert hatalmas piaci potenciál van bennük. Az emberek egyre inkább keresik ezeket. Ha úgy tetszik, keresik azokat a cégeket, amelyeknek van kisugárzása, amelyeket tényleg lehet szeretni. A nagyoknál azért vásárolnak, mert az általuk felépített rendszer adja meg azt a profizmust, azt a kiszámíthatóságot, amire sok esetben szükségük van. De képzeljük csak el, milyen az, ha találnak egy vállalkozást, ami egyszerre profi, gyors és megbízható, ugyanakkor barátságos és emberközpontú. Az ilyet imádni fogják.

De hogyan lehet ezt megvalósítani? Már amellett, h

Korábban nagyon sokat írtam már a rendszer fontosságáról. Meggyőződésem, hogy egy kisvállalkozás hosszú távon csak akkor lehet életképes és sikeres, ha képes rendszert építeni. Pontosítok: olyan mértékben lesz életképes és sikeres, amilyen mértékben képes rendszert építeni. Annak a vezetőnek, akit nem motivál az érzés, hogy olyan az élete, mintha egy nonstop tűzoltóversenyen küzdene a döntőbe jutásért, a kiutat a rendszerépítés jelenti. Minél magasabb minőségű ez a rendszer, minél pontosabban illeszkednek egymáshoz a fogaskerekek, annál rózsásabb lesz a cég jövőképe. A vezető munkaidejében a stratégiának kell egyre inkább dominálnia, a taktikának pedig egyre inkább visszaszorulnia. Vagyis a hosszútávú megoldásokra kell fókuszálnia a rövidtávú helyzetkezelések helyett.

De! És lényegében erről a “de”-ről fog szólni ez a cikk. Mert a vezető ugyanolyan profi rendszert épít, ami a multik világában magától értetődő, azzal még nem biztosította be a versenyképességét. Ott van ugyanis az a tényező, amivel egy kkv sosem fog tudni versenyezni: a tőke. A multik mögöt olyan iszonyú tartalékok állnak, amelyek nagyon nagy mozgásteret adnak a számukra. Megszámlálhatatlan mennyiségű hibát tűrhetnek el, anélkül, hogy akár a létük, akár a növekedésük komoly veszélybe kerülne. Olyan ez, mint a patkányméreg: az a mennyiség, ami egy mókussal azonnal végezne, az elefántot meg sem hajtja. Esetleg a gyomra égni fog egy kicsit. Régi igazság, hogy a méret magabiztossá tesz és a multik tökéletesen példázzák ezt az igazságot.

De mit tehet akkor a mókus? Mert azt könnyű belátni, hogy a mérleghintán nincs sok esélye az elefánttal szemben. Vagyis, pontosan ugyanabban a versenyszámban indulni férfias vállalkozás, de sok sikerrel nem kecsegtet. Nyilván egy lehetséges megoldás, ha a mókus talál magának egy olyan réspiacot, ami az elefántot nem érdekli eléggé. Ez nagyon is életképes megoldás sok kkv számára, ugyanakkor eléggé termék és szolgáltatásspecifikus, úgyhogy erről általánosságban nehéz írni. Van viszont valami, ami a mókust nagyon is versenyképessé teszi és amivel az elefánt éppúgy nem fog soha rendelkezni, mint ahogy a mókusnak sem lesz soha akkora tömege, mint az elefántnak.

A fürgesége. A mozgékonysága. A rugalmassága. A barátságossága. A szerethetősége. A bája. A személyes varázsa. Ezekkel egy multi sosem fog rendelkezni. Talán nem is akar, de ha akarna, sem tudna. A kkv-nak viszont nagyon is kapóra jönnek, mert hatalmas piaci potenciál van bennük. Az emberek egyre inkább keresik ezeket. Ha úgy tetszik, keresik azokat a cégeket, amelyeknek van kisugárzása, amelyeket tényleg lehet szeretni. A nagyoknál azért vásárolnak, mert az általuk felépített rendszer adja meg azt a profizmust, azt a kiszámíthatóságot, amire sok esetben szükségük van. De képzeljük csak el, milyen az, ha találnak egy vállalkozást, ami egyszerre profi, gyors és megbízható, ugyanakkor barátságos és emberközpontú. Az ilyet imádni fogják.

De hogyan lehet ezt megvalósítani? Már amellett, hogy rendszert építünk? Az előző bekezdésben felsorolt valamennyi pozitív tulajdonságnak valójában egy és ugyanaz a forrása: a hangulat. Milyen a cég hangulata? Ez az a kérdés, aminek sokkal nagyobb jelentősége van annál, mint ahogy azt a vezető akár második olvasásra is gondolná. Mert – bármennyire is megdöbbentően hangzik – a helyzet a következő:

A SIKER SOKKAL INKÁBB FÜGG A HANGULATTÓL, MINT BÁRMI MÁSTÓL.

Tudom, ez így elég erősnek tűnik. De mégis ez az igazság. Ahhoz azonban, hogy elkerüljük a félreértést, muszáj kicsit elmerülnünk a részletekben. Mert természetesen nem arra gondolok, hogy ha mindenki vigyorog, mint egy betépett egyetemista, akkor attól garantált lenne a siker. Annak a hangulatnak, amire én gondolok, jól körülhatárolható minősége van. És a kérdés az, mennyire rendelkezünk ezzel a minőséggel. Amit a következőkben leírok, az egyfajta ideál. Nem feltétlenül elvárás, hogy tökéletesen megvalósítsuk, de az elvárás, hogy törekedjünk a minél tökéletesebb megvalósításra. És természetesen az sem racionális igény, hogy a hét minden napján, a nap minden pillanatában ez a hangulat jellemezzen minket. Mindenkinek vannak hullámvölgyei, olyan nincs, hogy mindig süt a nap. A kérdés az, hogy mennyit tesz ki a napsütéses órák száma.

Akkor nézzük a megfelelő hangulat jellemzőit! Az első és talán legfontosabb a kényszernélküliség. Minél inkább jellemző a munkatársakra, hogy önként és nem kényszerből végzik a munkájukat, annál jobb lesz a hangulat. 100%-osan persze ez sem valósítható meg, de arra kell törekedni, hogy minél inkább domináljon. Vagyis olyan munkatársakra van szükségünk, akik szívesen dolgoznak. Ezt megvalósítani nem egyszerű feladat, de nem is annyira reménytelen. Sokan dolgoznak szívesen, csak nem mindegy, hogy mit. Ezért kell olyan munkatársakat találnunk, akik arra a munkára vágynak, amire embert keresünk. Minél magasabb a kényszermunkások aránya a cégben, annál erősebb lesz a hullaszag is. Az pedig kimondottan riasztja a vevőket.

A második legfontosabb tényező a félelem hiánya. Ha valaki semmitől sem fél, az nem bátor, hanem beteg, nyilván nem ez a cél. De ha egy munkatárs életét a megfelelési kényszer tölti ki, ha nem mer dönteni, mert fél a következményektől vagy nem mer konfrontálódni szükség esetén, ott nem számíthatunk jó hangulatra. Legfeljebb erőltetett vidámságra, ami szintén a megfelelési kényszerből táplálkozik és nemhogy nem hasznos, egyenesen káros

A következő összetevő a fölényességmentes magabiztosság. Az ilyen ember képes és hajlandó versenyre kelni másokkal, de nem érzi úgy, hogy muszáj állandóan versenyeznie. Aki fölényeskedik, az valójában bizonyítani akar és ezt azért teszi, mert nem biztos magában. Egyszer olvastam egy japán karate nagymesterről, akibe belekötött néhány utcai vagány. A mester sajátosan reagálta le az affért: egyszerűen elfutott. Azért futott el, mert megtehette, már régesrég túl volt azon, hogy akár magának, akár bárki másnak bizonyítson. Ilyen az igazi magabiztosság: tud demonstrálni, de nem demonstrál kényszeresen.

És ha már a bunyónál tartunk: a megfelelő hangulatban lévő ember inkább motiválni próbál, ahelyett, hogy erőt alkalmazna vagy manipulálna. Másképp megfogalmazva, kedvet próbál csinálni, ahelyett, hogy kényszerítene vagy megtévesztene. Van az a régi tanmese, amikor a nap és a szél fogadnak, hogy melyikük tudja rávenni a vándort arra, hogy levegye a köpenyét. Ebben tökéletesen benne van a lényeg. A helyzet az, hogy valódi együttműködést olyan mértékben kapunk, amilyen mértékben kedvet tudunk csinálni hozzá. A kényszerített együttműködés csak látszólagos és valahol mindig megbosszulja magát.

Ezzel pedig elérkeztünk az utolsó, de nagyon is fontos tényezőhöz. Ez az együttműködésre való hajlandóság. Ami leginkább a kommunikációra való hajlandóságon keresztül mérhető le. Ez semmiképpen nem keverendő össze azzal, mennyit beszélget valaki. Ez azon mérhető le, mennyire magától értetődő valaki számára, hogy információkat adjon másoknak, illetve információkat fogadjon másoktól. Amikor a vezető felfedez egy munkatársat, aki elmulaszt információkat továbbadni vagy valamilyen módon kitér az elől, hogy információkat kapjon, akkor talált egy munkatársat, akinek nagyon alacsony az együttműködésre való képessége. És építhet a vezető bármennyire tökéletes rendszert, az ilyen munkatársak ki fogják siklatni. Nem feltétlenül azért, mert rossz szándékúak. Egyszerűen azért, mert a rendszer magasfokú együttműködést igényel, ők pedig erre képtelenek.

Egy vállalkozás sikere, bukása, könnyedsége vagy éppen küszködése a munkatársaktól függ. Pontosabban a munkatársak hangulatától – attól, mennyire járnak közel (vagy éppen messze) a fentebb körvonalazott ideáltól. Amikor a dolgok rosszul mennek, az azért van, mert valakik tesznek arról, hogy rosszul menjenek. Általában nem szándékosan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs nagy jelentősége. Ha szeretne többet tudni a témáról, keressen meg!