Bárkinek lehet véletlenül szerencséje. De jól láthatóan vannak, akikkel a szerencse szemérmetlenül kivételez. Akik mindig talpra esnek, akiknek minden összejön, akiknek mintha gyárilag kutyagumis lenne a cipőjük. És ez már nem véletlen. Persze nekik sem jön össze minden. Mégis úgy tűnik, mintha felettük állandóan sütne a nap. Min múlik ez? Másképp megfogalmazva: befolyásolható-e, hogy ki mennyire szerencsés? Hangozzék bármennyire is arcátlanul, azt mondjuk: igen. Mindjárt el is magyarázzuk, miért és hogyan.
Kezdjük ott, hogy van valami, amiben az emberek nagyon tudnak különbözni egymástól. Ennek a valaminek ráadásul nincs köze szinte semmi máshoz. Sem a családi háttérhez, sem az iskolázottsághoz, sem a neveltetéshez. Nincs köze az anyagi helyzethez, az illető külső megjelenéséhez, az intelligenciájához. Szóval semmihez. Ez a valami az élni akarás. Óriási különbségek fedezhetők fel abban, hogy kiben mennyire erős az élni akarás. Nyilván mindenki élni akar. De hogy mennyire, az egy teljesen másik kérdés
Rántsuk is le gyorsan a leplet a rejtélyről! A szerencse az élni akarás jutalma. Azok az emberek látványosan szerencsések, akikben nagyon erős az élni akarás. És ha ez genetika vagy eleve elrendeltetés kérdése lenne, akkor ezen a ponton a többiek el is szöntyömpöntyömörödhetnének. Nekik van egy jó hírünk. Az élni akarásnak sokkal több köze van a szabad akarathoz, mint bármi máshoz. Úgyhogy most kísérletet teszünk arra, hogy megmutassuk, mit is jelent az élni akarás. Méghozzá egy hasonlaton keresztül. Ami nyilván nem lesz tökéletes, de egyik hasonlat sem az. Ezért hívják hasonlatnak. Mert csak hasonló.
Képzeljünk el egy gyönyörű lovat. Egy ragyogó, zabolátlan, fékezhetetlennek tűnő szépséget. Amit nekünk kell betörnünk. Ez a ló jelképezi az életet, a betörése pedig az élni akarást. Mi minden kellhet ahhoz, hogy sikerüljön? Az első és legfontosabb, hogy magunkban kell tudatosítanunk: történjék bármi a főnök én vagyok. Akkor is, ha kívülről ez éppen nem így néz ki.
De mit jelent az életben ez a “főnökség”? Azt, hogy azt akarom, hogy nekem jó legyen. És amikor éppen nem jó, akkor is ott legyen a meggyőződésem, hogy hamarosan jó lesz, hogy ebből is jól jövök ki. Vajon hányszor mondtuk már másoknak: “Én csak jót akarok Neked”? Na és saját magunknak mennyire akarunk jót? Ahogy a ló azonnal megérzi, ha a lovasa elbizonytalanodik és már nem hisz abban, hogy ő a főnök, az élet is “megérzi”, ha nem akarunk jót magunknak. És ennek megfelelően fog reagálni.
A következő, hogy bár a ló betörése időnként nagyon kemény lehet és bele kell adnunk apait-anyait, fontos, hogy ezt ne harcnak, hanem egyfajta játszmának tekintsük. A kettő közötti különbség, hogy a harc súlyos erőfeszítés, a játszma könnyed. A harchoz ellenség kell, a játszmához ellenfél. Az élni akarás fontos összetevője, hogy mennyire van meg bennünk ez a játékosság. Nyilván annyira, amennyire hiszünk abban, hogy jól fog végződni és jól jövünk ki belőle (helló első pont).
Végül de nem utolsósorban: az igazi lovas tiszteli, csodálja és szereti a lovat. Betörni akarja, nem megtörni. Ugyanígy, az igazi szerencsefia csodálja és szereti az életet. Tudja, hogy hűséges társa – még akkor is, ha rakoncátlan időnként. Mint egy büszke ló. És egy ilyen büszke lovat meghódítani igazi dicsőség.
Az “Egy különc srác feljegyzései” c. filmben ezt mondja az irodalomtanár a gimnazista főhősnek: mindenki azt a szerelmet viszonozza, amiről azt gondolja, hogy megérdemli. Valahogy így van ez az élettel is. Annyi jót kapunk tőle, amennyiről azt gondoljuk, hogy megérdemeljük. Nem amennyit tényleg megérdemlünk, hanem annyit, amennyiről azt gondoljuk. És ugyan miért ne gondolhatnánk meg magunkat?