Aktuális szellemi kirohanásunkat egy, az egyik partnerünkkel a héten folytatott hosszabb beszélgetés készítette elő. A beszélgetés részleteinek taglalásától most eltekintenénk (túl sok személyes elemet tartalmaz), de talán nincs is rá szükség.
A beszélgetés során felvetődött kérdés, amely aztán megindította az apró, de szorgalmas kis rovart agyunkban, a következő volt: miért van az, hogy valaki nem tud szabadulni meglévő, súlyos problémájától? Hogyan lehetséges az, hogy bár erőfeszítést erőfeszítésre halmoz, mégsem jut közelebb a megoldáshoz?
Nem könnyű kérdés és nem kis felelősség felvállalni a megválaszolását. Különösen akkor, ha az ember ismeri a választ és tudja, hogy – szemben a Barátok közt-tel – az nem tartozik a könnyem emészthető szellemi nass kategóriába. Szerencsére rég lemondtunk arról, hogy kijussunk a 2007-es, Alsó-Thaiföldön megrendezésre kerülő népszerűségi világbajnokságra. Így aztán felvállaljuk ezt a felelősséget, lesz ami lesz.
Az ember meglehetősen huncut szerzet. Sok mindenre vágyik az életben. Ezek egy része tudatosul benne, egy része nem. Vágyik a sikerre, a biztonságra, az elismerésre, a megértésre, a szeretetre, a csillogásra, arra, hogy szerepelhessen egy valóságshow-ban és arra, hogy Magdi nénit végre megmérgezze valaki – hogy csak a legalapvetőbb igényeit soroljuk fel.
Van azonban még valami, amire vágyik, akár tudatosul benne, akár nem, és ez a vágy sokkal erősebb lehet, mint az előbb felsoroltak iránti igénye. Arra, hogy legyen valami az életében, amit nevezhetnénk kihívásnak, küzdelemnek. Mi játszmának fogjuk nevezni azért, mert ezt tartjuk a legtalálóbbnak.
Játszma alatt egy olyan szituációt értünk, amely nem áll teljes mértékben az irányításunk alatt. Ami tartalmaz egy célt, amit szeretnénk elérni, de amiben veszíthetünk is. Mindenkinek szüksége van játszmára. A jelszó (most figyeljünk nagyon!): bármilyen játszma jobb, mintha egyáltalán nem lenne semmilyen játszmánk.
Azonban egyénileg meglehetősen eltérő, hogy mekkora játszmára van igényünk. Van, akinek horrorfilmekbe illő kihívás bemenni a Hivatalba ügyintézni. Másnak az is kevés, hogy 30-40 embert kell irányítania és milliókról döntenie. Hja, nem vagyunk egyformák.
Ha le akarnánk egyszerűsíteni a dolgokat, amire egyébként komoly mentális késztetést érzünk, azt mondhatnánk, hogy alapvetően kétfajta játszma létezik: az egyik valaminek az elérésére, megszerzésére irányul, a másik arra, hogy megszabaduljunk valamitől, kimásszunk valamiből. Ha egy képpel szeretnénk mindezt ábrázolni: vagy dombot építünk vagy gödröt temetünk be. A lényeg, hogy lapátolhassunk.
Játszmának lennie kell, mert lapátolni akarunk. Ha nincs egy buckánk, amit szívesen építenénk, akkor keresünk egy gödröt, amit be lehet temetni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Most jön a vérlázítás! Ha nincs egy tudatosan választott játszmánk, ami valaminek az elérésére, építésére, megvalósítására irányul, akkor nem tudatosan találni fogunk egy nehézséget magunknak.
Hogy ez mennyire így van, azt alátámasztja számtalan cégvezető beszámolója, akik megerősítették, hogy miután cégük elért egy viszonylag jól és stabilan működő állapotot és ők nem voltak képesek újabb kihívást találni maguknak, egyszer csak azon “vették észre magukat”, hogy a dolgok rosszabra fordultak és nekik megint küzdeniük kellett. Volt, aki ezt többször is megismételte, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál.
De tudunk pozitív példát is. Egy amerikai átlagpolgár esete jut eszünkbe, aki már évek óta feküdt otthon betegen és az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Aztán egyik reggel (2001. szeptember 11-én) bekapcsolta a TV-t és amit ott látott, megváltoztatta az életét. Úgy döntött, hogy ott szükség lehet az ő segítségére is. Felkelt felöltözött, odament – és azóta is egészséges. Csoda? Csodának azt nevezzük, amit nem értünk. Ilyen volt például a Győzike show nézettsége.
Minden probléma okának vannak fizikai és szellemi összetevői. A fizikai alkotóelemek annyira változatosak lehetnek, hogy velük most nem foglalkoznánk. Sokkal izgalmasabb a dolog szellemi része. Van egy súlyos problémám, amit sehogy se tudok megoldani? Itt a húszmillió forintos kérdés (és már minden segítségemet elhasználtam!): ha hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszűnne ez a problémám… igen, az kimondhatatlanul jó lenne, de! Milyen kihívással küzdenék utána? Mi lenne az a játszma, ami legalább ekkora, de inkább kicsit nagyobb?
Fontos figyelmeztetés! Saját magunkat úgy ismerjük mint a tenyerünket (ide most majdnem beszúrtunk egy kétértelmű megjegyzést, de visszariadtunk), a vesénkbe látunk, szóval magunkat nem tudjuk átverni. Nem az a kérdés, hogy elméletileg milyen játszmánk lehetne. Az a kérdés, hogy milyen játszmánk lehet, ami valóban a sajátunk, amit kihívásnak érzünk, ami lekötné az érdeklődésünket. Mert a kulcsszó az érdeklődés. Lehet egy játszma akármennyire izgalmas, magasztos, trendi, a társadalmi elvárásoknak tökéletesen megfelelő – ha nem köti le az érdeklődésünket, akkor az nem a mi játszmánk.