Mikulás napi hírlevelünk ötletét stílusosan egy Mikulás sapka adta, ami egy pénztárosnő fején figyelt az élelmiszerboltban. Először azt hittük, hogy felsőbb utasításra álcázta magát, de aztán észrevettük, hogy a többiek fején nem volt sapka. A pénztáros hölgy egyébként nagyon barátságos és kommunikatív volt a vásárlókkal, ezzel is erősítve azon meggyőződésünket, hogy saját kezdeményezésről van szó. Meg is dicsértük, ami láthatóan jól esett neki. Ám nem értük be ennyivel, tovább gondoltuk a dolgot.
Mindennapjainkban hajlamosak vagyunk nagy figyelmet fordítani arra, hogy mások milyen hatással vannak ránk. De talán kicsit kevesebbet foglalkozunk azzal (és így ünnepek tájékán talán még indokoltabb pár szót szánni a témára), hogy mi milyen hatással vagyunk másokra. Hogyan és milyen módon befolyásoljuk közvetlen és tágabb környezetünk életminőségét?
Az élet színpadán egészen sajátos, utánozhatatlan előadás zajlik. Ahány ember, annyi színdarab, s mindez egy időben! Saját darabunkban természetesen mi vagyunk a főszereplők, míg másokéban vagy mellékszereplőként vagy statisztaként tűnünk fel. Az azonban biztos, hogy amelyik darabban megjelenünk, azt befolyásoljuk is, még ha csak statisztaként léptünk fel benne.
Mit jelent ez? Nézzük a bevezetőben említett pénztáros hölgyet! Ő csak egy statiszta a vásárlók életében. De azzal, hogy bevállalta a Mikulás sapkát, szerzett néhány jó pillanatot nekik. Már azoknak, akik észrevették. Mondhatnánk, hogy na, és akkor mi van? Semmi különös. Nem oldotta meg az arab-izraeli ellentétet, és az országot sem vezette ki a morális válságból. De! Gondoljunk egy kicsit bele abba, hogy naponta hány emberrel találkozunk, aki csak olyan szinten vesz részt az életünkben, mint ő! Ötvennel? Százzal? Kétszázzal? Ez attól függ, ki mennyire sajt@. Befolyásolná életünk minőségét, ha mind az összes odafigyelne arra, hogy egy kis kedvességet, mosolyt, emberséget csempésszen a mi nagy, sokfelvonásos színdarabunkba? Lehet, hogy még a darab műfaja is megváltozna?
De nézzük inkább a másik oldalt! A saját szerepünket. Mi hány ember színdarabjában tűnünk fel mellékszereplőként, statisztaként? A munkahelyünkön, a boltban, az étteremben, az orvosnál, az utcán? A moziban, a színházban? Mi hogyan hatunk az ő darabjukra? Azzal, ahogy rájuk nézünk? Ahogy köszönünk nekik? Ahogy rájuk mosolygunk? Ahogy beszélünk velük? Ahogy előre engedjük őket? Ahogy segítünk nekik? Persze egy statiszta csak azt a néhány másodpercet vagy percet érzékeli az “előadásból”, amíg ő is a színen van, és általában nincs lehetősége meggyőződni arról, milyen hatást váltott ki a megjelenésével. Ilyenkor gondoljunk arra, hogy ránk milyen hatással van a mosoly, a kedvesség, az előzékenység! Ha nekünk nem teszi tönkre a napunkat, akkor alapos okunk van arra gyanakodni: mi sem okozunk vele helyrehozhatatlan károkat másoknak. Félretéve az iróniát, ha nekünk jól esik, minden bizonnyal így vannak vele mások is.
Ma reggel az egyik kereskedelmi tv adásában egy szakértő arra vonatkozólag adott (elsősorban nőknek) tanácsot, hogyan tudják jobban megvalósítani önmagukat. Volt ott minden, az önismerettől kezdve a tudomhogymitakarok-on át még az is szóba került, milyen kézjeleket kell használni beszélgetés közben. Bár a kézjelekről nekünk inkább a forgalomirányítás jut eszünkbe, de nem őt szeretnénk bírálni. Sokkal inkább felhívni a figyelmet egy jelenségre, egy tendenciára. Olyan mértékben el vagyunk már foglalva saját magunkkal, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, mennyire függünk másoktól.
Gondoljuk tehát végig, hogy ezen az egyre túlzsúfoltabb színpadon milyen hatással vagyunk a többiek előadására? Ha pedig Te, Kedves Olvasó, úgy érzed, hogy Neked erre sem időd, sem energiád, sem kedved nincs, mélázz el kicsit a következő kérdésen: az, ahogyan mi szereplünk mások színdarabjában, vajon befolyásolja-e azt, hogyan szerepelnek majd mások a mi darabunkban?