Amikor megszületett ennek a cikknek az alapgondolata, eszembe jutott messzi távolba vesző gyermekkorom, és a 80-as évek eleje (na jó, kicsit a 70-esek vége is). Eszembe jutottak a valamiért folyamatosan kiabálva beszélő német rokonok, de ami leginkább eszembe jutott, az a táskáikban rejlő varázslat volt.
Ha Te is legalább olyan öreg vagy, mint én (és Yoda mester), akkor tudod, miről beszélek: Nutelláról (amihez hasonlót addig itthon még csak nem is láttunk), dobozos kóláról (akkor azt hittük, valami különlegesség, ma már tudom, az egyik áruház lánc saját márkája lehetett), lapos rágóról, gumicukorról, szóval mindenről, amit egy gyerek meg akarhat kapni az élettől. Nem beszéltem a fura nyelvüket, de azt tudtam, a Paradicsom németül így hangzik: Aldi.
És a 80-as évek vége? Az osztrák bevásárló turizmus? Monumentális hangyaboly módjára hordtuk be a számszung meg a sanyó videókat, és a jóég tudja, hány Trabantot csempésztek be úgy, hogy ráerősítették őket egy gorenje hűtőláda aljára. Betévedt pár ezer komondor 64 számítógép is. Boldogok voltunk, úgy éreztük: e fölött már csak az ég van.
Aztán kitört a demokrácia, nyakon öntött minket a szabadság, és szépen lassan helybe jöttek a nyugati zarándokhelyek: Penni, Aldi, Lidli és társaik. Ma már gyakorlatilag minden kapható nálunk is, amire a kor igényes átlagemberének szüksége lehet: van egy csomó mirelit és zacskós ételünk, vannak valóságsóink, meg egy kazal bulvárlap, amelyek nemcsak információt szolgáltatnak, de közízlést is csiszolnak.
Két dolog valahogy kint maradt: az életszínvonal (elkeveredtek a csomagjai a reptéren, egy későbbi járattal jön) és a közösségvállalásra, a közös érdekek szem előtt tartására való hajlandóság. Ehelyett mintha az „élni és halni hagyni” filozófiáját kaptuk volna meg akciós kiszerelésben.
Bár rengeteg ellenpéldát is láthatunk, mégis, úgy tűnik, mintha vérre menő küzdelmet vívna egymással a közöny és az önzés. Ahogy két hete írtam, könnyű lenne ezt a megélhetési gondok számlájára írni, de ennek ellentmond az a tény, hogy gyakran azok a legérzékenyebbek szociálisan, akiknek a kínai falusi gyerekekhez hasonlóan kilóg a seggük a gatyából.
A valódi magyarázat kicsit más:
A KÖZÖS ÉRDEKEK SZEM ELŐTT TARTÁSÁRA, A HOZZÁJÁRULÁSRA VALÓ HAJLANDÓSÁG ELŐFELTÉTELE A BIRTOKLÁSRA VALÓ KÉPESSÉG.
Ha korlátozunk valakit abban, hogy szabadon birtokoljon, akkor korlátozzuk az arra való hajlandóságát is, hogy szem előtt tartsa a közös érdekeket. Ez nem egyformán igaz mindenkire, de általánosságban véve igaz az emberre, és főként igaz egy nemzet szintjén.
Most akkor mégis a megélhetésről van szó? Nem. A megélhetésnek sok köze van a birtoklási képességhez, de az ember korlátozva érezheti magát jóval azon túl is, hogy megélhetési gondjai lennének. Ez a legfőbb oka annak, hogy képesek vagyunk hitelre karácsonyi ajándékot, plasztikai műtétet, de még nyaralást is venni.
Nem véletlenül kezdtem úgy a cikket, ahogy kezdtem. Közel 40 évig korlátozták a birtoklási képességünket, csoda, hogy most olyanok vagyunk, mint egy éhező a svédasztalnál?
Persze ezzel nem akarok felmenteni senkit, aki annyira éhes, hogy még a szomszéd tányérjába is beleeszik. Sokkal inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amilyen mértékben válik a birtoklás a boldogság elsődleges forrásává, olyan mértékben tehet boldogtalanná az, ha nem birtokolhatunk valamit. Ilyen pedig mindig lesz, csak a nagyságrend változik.
A BOLDOGSÁG IGAZI FORRÁSA A CSELEKVÉS, NEM A BIRTOKLÁS.
Amit örömmel teszel, annak az emléke is örömmel fog eltölteni. Az, amit birtokolsz… Meddig örülünk neki? Három napig, egy hétig? Néha kicsit tovább. Ezt már csak azért is érdemes szem előtt tartani, mert egy egész iparág épült arra, hogy elhitesse Veled: a boldogságod kizárólag attól függ, mennyi mindent birtokolsz.
Tenni valamit (pláne ha az magasabb érdekeket is szolgál) sokkal nagyobb élmény, mint szorongatni ezt-azt a kezeink között. Minél többen gondoljuk így, annál élhetőbbé válik ez a mi nagy magyar valóságsónk.