Átlagosan ép elmével megáldott olvasó a fenti cím alapján csak erre a következtetésre juthat: csórikámnak a szokottnál jóval messzebbre gurult a gyógyszere.Nem szállnék szembe a diagnózissal, annyit tenne hozzá a bennem rejlő védőügyvéd, hogy a címválasztás előre megfontolt szándékkal és alapos indokkal történt.
Szóval éppen hírekre vadásztam a neten, amikor az egyik portálon a következő cím akasztotta torkomon a vajas kenyeret: Ördögh Nórát megcsonkították. Szerencsére láttam szombaton az X-faktort, így nem kellett megküzdenem a vérben fetrengő szépasszony víziójával. Mindösszesen annyi történt, hogy az ismert műsorvezető és progyuszer levágatta a haját.
Miután magamhoz tértem, és az agyam újra elkezdett béta hullámokat termelni, elsőként Besenyő Pista bácsi filozófiai mélységekben kutakodó kérdése jutott eszembe: nooormális?Hát így került Brad Pitt a chilei bányászokkal egyetemben Kolontárra. De szokásomhoz híven ez csak egy ürügy, hogy írhassak valamiről, amit jóval fontosabbnak érzek.
Mark Pesce jövőkutató egy pár évvel ezelőtti előadásában kifejtette: a XXI. század legnagyobb értéke a figyelem. Ez mondjuk korábban is így volt, de talán sosem ment még ilyen magasra az árfolyama. A szakember tulajdonképpen egyenlőségjelet tett a figyelem és a pénz közé, ahogy ő fogalmazott: a pénz a figyelem irányába áramlik.
Mit érzékel ebből az átlagpolgár? Azt, hogy mindenki az ő figyelmére pályázik. Mivel a tolongás egyre nagyobb, a figyelemvadászok egyre kevésbé válogatnak az eszközökben. Mert a mosóport el kell adni, a műsort el kell adni, és hát az újságot is el kell adni.
Bár a módszerekkel sok esetben nem értek egyet, követ azért nem dobálnék rájuk, hiszen ebben a pillanatban én is ezt teszem: a figyelmedre hajtok. Nem is akarnék ezzel tovább foglalkozni, mindenki a figyelmedet akarja, pont. Inkább nézzük a másik oldalt:
KI AZ, AKI RÁD FIGYEL?
Biztosan nagyon sokan, nem feltételezem, hogy valamiféle mellőzött remeteként tengeted az életedet. A kérdés inkább általánosságban értelmezendő. És bizony az a helyzet, hogy az átlagember talán még sosem volt ennyire magányos, mint napjainkban.
A „Hölgyválasz c. filmben Susan Sarandonnak van egy csodálatos mondata: azért házasodunk meg, hogy az életünknek legyen egy szemtanúja, mert egyébként a kutya sem venne észre. Sem azt, hogy ott vagyunk, sem azt, hogy eltűnönk.
Tréningeken rendszeresen el szoktam mesélni egy sztorit, ami néhány éve asszem a Nők lapjában jelent meg (Hölgyválasz? Nők lapja? Méghogy nem meleg…). Az eset Párizsban vagy egy közeli kisvárosban esett meg. Egy idős néni a kezében egy táblával kiült a parkba, egy padra. A táblán ennyi állt: meghallgatlak.
Rövid időn belül akkora sor alakult ki, amekkorát mozipénztár 1990 óta nem látott. Az emberek ott álltak, és türelmesen vártak, hogy sorra kerüljenek. A néni pedig latba vetette a modern pszichoanalitika minden eszközét. Nézett nagy szemekkel, és egy büdös szót sem szólt, csak bólogatott. Nem mondta, hogy „ügyes voltál”, nem mondta, hogy „ekkora marha meg hogy lehettél” – szóval nem mondott semmit.
Mi a tanulság? Az, hogy a lehengerlő népszerűség titka nem a szemet kápráztatóan színes egyéniség, hanem az őszinte figyelem. Még csak okosakat sem kell mondanod – ha valóban odafigyelsz az emberekre, rövid időn belül komolyabb rajongótáborod lesz, mint Ladí Gagának, pedig az se piskóta.
Az emberek a tévében meg a színházban szeretnek másokra figyelni. A való életben azt szeretik, ha őrájuk figyelnek. De ezt nagyon ritkán kapják meg, ezért ennek értéke a szarvasgombáéval vetekszik. Az már csak hab a tortán, hogy ha odafigyelsz rájuk, ők is hajlandóak lesznek majd odafigyelni Rád. Anélkül, hogy kölyökvízilónak öltözve kézen járnál előttük.