Ezer oka lehet. Most mutatok egy viszonylag jellemző módot. Ennek alapvetően azokhoz a címkékhez van köze, amelyeket az elmúlt évek során magadra aggattál, vagy amelyeket mások aggattak rád, te pedig egyetértettél velük. Ezekre a címkékre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint személyiségünk építőköveire, de a cikkből ki fog derülni, hogy ez nem feltétlenül van így.
Egy átlagemberen rengeteg címke lóg, jók és rosszak vegyesen. Kitartó vagyok. Bátor vagyok. Rendetlen vagyok. Szívtelen vagyok. Beszédes vagyok. Önző vagyok. A kidüllesztett mellkassal vállalhatókat büszkén viseljük, a dicsekvésre kevésbé alkalmasakat… Ki hogyan. Van, amit dacosan vállalunk („tetszik, nem tetszik, ilyen vagyok”), van, ami ellen ádáz küzdelmet folytatunk, váltakozó sikerrel.
De hogyan kerültek ránk ezek a címkék?
Melyik hogyan? Mondjuk hat éves voltál, amikor összeszorított fogakkal, vért izzadva segítettél hazavonszolni a nagyi cekkerét a piacról, amiben egy fél disznó és három görögdinnye lapult. A család pedig álló héten át ünnepelt, hogy milyen kemény és erős vagy. Míg végül azt mondtad magadnak: ez az. Kemény vagyok! És ettől kezdve kemény voltál.
Nem biztos, hogy így történt. Lehet, hogy keménynek születtél. A lényeg, hogy akár így is történhetett. Egy sor olyan tulajdonsággal rendelkezhetsz, amelyek nem veled születettek. Oktatás, nevelés, példakép – ezek mindegyike felelős lehet egy rakás címkéért. Ezeknek a címkéknek pedig közös nevezője, hogy volt egy pillanat, amikor egyetértettél velük, vagy úgy döntöttél, hogy ilyen meg olyan vagy.
A negatív tulajdonságaidra ez fokozottan igaz. Olyannyira, hogy adnék is némi feloldozást ezeket illetően:
Van olyan tulajdonságod, ami frusztrál, kétségbe ejt, lehangol vagy elszomorít?
Akkor az a legbiztosabb jele annak, hogy valójában nem vagy olyan!
Bizony. A valódi személyiséged ellen soha nem kell küzdened, soha nem érzed vállalhatatlannak. Ha szenvedsz egy címkétől, az mindig utólag került rád, és pont azért szenvedsz tőle, mert igazából nem vagy olyan. De akkor miért hiszed mégis azt?
Itt egy lehetséges forgatókönyv: tettél valamit, amivel nem tudtál szembenézni és amire nem találtál elfogadható magyarázatot. Jellemzően kudarcot vallottál vagy bántottál valakit. A kettő egyébként ugyanaz, mert az ember alapvetően jó, és amikor árt másoknak, akkor abban vallott kudarcot, hogy jó legyen. Szóval így vagy úgy, de kudarcot vallottál.
És nem volt rá elfogadható indokod. Ezért végül valami ilyesfélével álltál elő: hát ez van. Egyszerűen túl önző vagyok. Túl lusta vagyok. Nem vagyok elég megbízható. Képtelen vagyok ellenállni… Gondolom, te is tudnád folytatni. Így került rád a lustaság, az önzés, a nemtudommicsoda bélyege. És minél nehezebben viselhető a kudarc gondolata, annál jobban ragaszkodsz a bélyeghez.
A bélyeg pedig hozzád ragasztja a kudarcot!
Egyszerűen azért, mert nem igaz. Nem azért vallottál kudarcot, mert valamilyen vagy. Soha nem azért vallasz kudarcot. Azért vallottál kudarcot, mert valamit tettél. Vagy nem tettél. Ez óriási különbség. Egy tett pontosan lokalizálható térben és időben. Egy címke időtlen. Hibákat mindenki követ el. De ha hibásként tekintesz magadra, szinte csak hibákat fogsz elkövetni.
Amit utálsz magadban, az nem te vagy. Az csak egy kétségbeesett kísérlet, hogy megmagyarázz valamit, amit másképp nem tudtál megmagyarázni. Nem kell megtanulnod elfogadni, és nem muszáj küzdeni sem ellene. A legjobb az lenne, ha minél inkább azokra a tulajdonságaidra fókuszálnál, amelyeket az erősségeidnek tartasz. Ha elég kitartó lennél ebben, a bélyegeid egyre inkább elhalványulnának. Pont mint az indián tanmesében, amikor a fekete farkas éhen hal.
Sok sikert!