A címet a digitális nyerőgépek archaikus előfutárának tekinthető, bizonyos kultúrkörökben máig népszerű, „Itt a piros, hol a piros” elnevezésű játéktól kölcsönöztem, de nem, nem a bújócskáról lesz szó. A téma jóval újkeletűbb, kicsit komorabb, és – szemben a bújócska korokon és földrészeken átívelő térhódításával – elsősorban a mi, végtelenül fejlett nyugati civilizációnkat sújtja. A „sújtás” szó használata sajnos nem barokkos túlzás.
A jelenséget a pszighológiában érzelmi magánynak nevezik. Elvileg bárki szenvedhet tőle, de most csak a gyerekeket érintő aspektusával szeretnék foglalkozni. Az érzelmi magány azoknál a gyerekeknél alakul ki, akik látszólag nincsenek egyedül, de mégis. Konkrétan arról van szó, hogy a szülők fizikailag ugyan jelen vannak valamilyen mértékig, a gyerek mégis magányosnak érzi magát. Mindjárt elmagyarázom, hogyan lehetséges ez. És ha Anya nem bánja, elsősorban Apára fogok összpontosítani, lévén, hogy vele könnyebben azonosulok.
A legrosszabb természetesen az, amikor egy gyereket teljesen magára hagynak, amikor a szülő azt sem képes megoldani, hogy legalább fizikailag jelen legyen. Ennek persze szinte minden esetben jól megalapozott oka van, amit rendszerint munkának hívunk. Mert hajtani kell. Ezerfelé kell a pénz, mindenfelé egyre több, megszerezni pedig egyre keservesebb. Robot hátán robot, tiszta sci-fi. De legalább a gyereknek megvan mindene, próbáljuk vigasztalni magunkat, és persze próbáljuk a lelkiismeretünk szavát túlharsogni. Általában mérsékelt sikerrel.
Fokozzuk az őszinteséget a brutalitásig: melyik apával nem fordult még elő, hogy bűntudattól hajtva ült le a gyerekével játszani, bűntudattól hajtva csinált vele közös programot? Márpedig egy saját lelkét korbácsoló apa a semminél ugyan kicsivel több, de az optimálisnál jóval kevesebb. És hányszor volt olyan, amikor fizikailag jelen voltunk, de fejben teljesen máshol jártunk? Ugyanazt a munkahelyi csatát vívtuk meg újra és újra, a lét fontosságával vetekedő problémáinkra kerestük a megoldást vagy egyszerűen csak a küzdelemtől végletekig elzsibbadt aggyal bámultunk a tévé arcába.
Nem kérdés, hogy a rendszerváltással együtt a legtöbb családnál beköszöntött az örökké tartó hét szűk esztendő, legalábbis ebből a szempontból. A „nyolctól négyig dolgozom, utána a családé vagyok” korszaknak talán végleg búcsút mondhatunk. Ha akarnánk, sem lenne annyi időnk a gyerekekre, mint amennyi optimális lenne, mint amennyit a lelkiismeretünk megkívánna. Egy dolgot tehetünk: a mennyiség helyett a minőségre helyezzük a hangsúlyt.
Ez a kulcsszó. A minőségi jelenlét. Amikor nemcsak fizikailag, szellemileg, lelkileg is jelen vagyunk. Ezt persze könnyű mondani, sokkal nehezebb megvalósítani. Tudom, apa is vagyok, meg vállalkozó is. Időnként embert próbáló feladat megállni, hogy legaláb fejben ne dolgozzak. Hiszen annyi a probléma, annyi a megoldandó feladat, az elintéznivaló! Hogyan tudnám ezeket csak úgy félretenni, különösen olyankor, amikor a helyzet válságosra fordult?
Meg lehet csinálni. Talán nem mindig, de a legtöbbször igen. Viszont bátorságot igényel, nem is keveset. El kell tudnod hinni, hogy a világ nem fog összeomlani, csak azért, mert pár órán keresztül nem gondolsz rá. Valójában ez a titok, ám annyira egyszerű, hogy túlzás volna titoknak nevezni. Az ember könnyen elhiszi, hogy vagy a tetteivel, vagy legalább a gondolataival működésben kell tartania a világot, különben katasztrófa történik. Ez az oka annak is, hogy egyes vezetők nem tudnak elmenni szabadságra. És ez az oka annak, hogy még otthon is „kénytelen” vagy a munkahelyi problémákon agyalni.
Ha akkora a gond, hogy dolgoznod kell, akkor menj és dolgozz! Ha nem akkora, akkor legyél a családoddal és ne dolgozz! Az „itt sem vagyok, ott sem vagyok” állapot senkinek sem jó. A minőségi jelenlét, az, hogy ott legyen a figyelmed is, valójában nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnik. De meg kell tanulnod magára hagyni a problémáidat. Meg kell tanulnod elhinni, hogy kiszállhatsz ár órára a kerékből, majd holnap folytatod. Mert harsogjon bármit is a mindent elfogyasztó társadalom marketing gépezete, a gyereknek elsősorban az apjára van szüksége, és csak sokadsorban kütyükre. És apa alatt Téged értelek – az érzelmi, szellemi jelenlétedet, az élő figyelmedet, az őszinte érdeklődésedet, a hajlandóságodat, hogy teljesen feloldódj az adott szituációban.
Ha nem vagy képes elszakítani a figyelmedet a problémáidról, annak valójában csak egy oka van: fontosabbnak érzed őket, mint a jelenlétedet. Pedig nem azok. Az aktuális hőstetteidre talán már egy hónap múlva sem fogsz emlékezni. De a fiad vagy lányod bolgogságtól sugárzó arca egész életeden végig fog kísérni.