Kényes témát gondoltam előrángatni. Illetve ez így csalóka. Mert olyasmiről lesz szó, ami első hallásra minden jóérzésű, átlagosan szocializált felnőttből heves bólogatást vált ki. Kényes onnantól lesz, mihelyt elhagyjuk a felszínt és kicsit mélyebbre merülünk benne. Nem húzom tovább az időt: a gyerek tiszteletéről lesz szó.
Mármint arról, ami neki jár. Járna. A nevelés egyik alapvetése, hogy a kölök tanulja meg tisztelni a szüleit, a nagyszüleit, Jolánka nénit, Géza bácsit, és úgy általában a felnőtt társadalmat. Sokkal kevesebb szó esik viszont arról, hogy a felnőttek tanulják meg tisztelni a kiskorút. Ebből pedig van baj bőven. Mert a gyereknek éppúgy igénye a tisztelet, mint nekünk. Csak ő még nem tudja elmondani.
De mi a tisztelet egyáltalán? Az a tapasztalatom, hogy a többségnek elég ködös definíció társul az agyában ehhez a kifejezéshez. Olyasmi, amit idős, sokat látott és bizonyított bácsikkal meg nénikkel szemben mutatunk. Visszafogottság, gondos fogalmazás, túláradó udvariasság. Ez meg így a hároméves Tibikével szemben, aki éppen csak most pattant ki a pempörszből, azért elég röhejes lenne.
Hogy tisztába tegyük az ügyet, először is azt kell megérteni, hogy a tisztelet lényege nem az alakiság, hanem a gondolatiság. Az alakiság ennek a következménye, de azt, hogy mennyire tisztelünk valakit, nem az alakiság mutatja meg. Biztosan mindenki tanúja volt már olyan jelenetnek, amikor két vetélytárs széjjeludvariaskodta egymást, közben pedig szikrázott a levegő. És talán olyan barátunk is van, akit lazán lehülyézünk, mégis végtelenül tisztelünk.
Akkor mi a tisztelet? A megfejtés előtt hoznék néhány példát (a gyereknevelésből) arra, hogy mi nem az. De könnyezve kérek mindenkit: akinek nem inge, ne vegye magára ezeket. A gyerekkel szembeni tiszteletlenség legtipikusabb esete, amikor anyu úgy rángatja, mint egy rongybabát. Amikor azonnali és feltétlen engedelmességet követel meg tőle. Amikor nem válaszol neki, vagy elintézi azzal a kérdést, hogy “te ezt nem érted”. Amikor simán kitép a kezéből dolgokat, vagy a fejébe cibálja a kötött sapkát. Amikor úgy kezeli, mintha egy nagyobbfajta cuki plüssállat lenne.
Túlreagálom? Úgy tűnhet. A valóság viszont az, hogy egy gyereknek sokkalta erősebb az igénye arra, hogy tiszteljék, mint egy átlagosan betört felnőttnek. Az más kérdés, hogy kevesebb lehetősége van a tiltakozásra. De azért ne higgyük, hogy nem teszi meg. Az a kifinomultan virtuóz, improvizatív technika, amivel a szülők idegeit pengeti, gyakran ezt a tiltakozást hivatott kidomborítani. Nem merészkednék olyan messzire, hogy azt mondjam, minden rossz gyerek azért rossz, mert nem kap elég tiszteletet. De azt vállalom, hogy az a gyerek, amelyik nem kap tiszteletet, rossz lesz. Főleg a szüleinek.
Mi a tisztelet? 11 éve foglalkozom oktatással, és sokszorosan megtapasztaltam, mennyire hasznos egy fogalom megértésében, ha tisztázni tudjuk a szó eredetét. Kedvenc példám a “rovar” szó, ami a nyelvújítás során keletkezett. Eredetileg “robar” volt, és a “rovátkolt barom” kifejezés két első szótagjának az összevonásából jött létre. A “rovátkolt barom” az “ízelt állat” régiesen. Logikus, nem?
Tisztelet. A tisztelet a tisztelés eredménye, következménye, vagyis annak, hogy tisztelünk valakit. De gombolyítsuk még tovább! A “tiszt” szót manapság leginkább a fegyveres, egyenruhás testületeknél használják, a civil szférában inkább a “tisztség” forma maradt fenn. Régebben viszont a “tiszt” szót sokkal általánosabban használták. Tisztelni annyit jelent, mint elismerni annak a tisztnek, tisztségnek a fontosságát, amit az illető visel, betölt. A munkájában vagy az életben.
Alkalmazzuk ezt a mindennapokra! Amikor előreengedem Irénkét az ajtóban vagy kihúzom neki a széket, azzal elismerem a Nőt. Amikor megdicsérem a főztjét, elismerem a Háziasszonyt. Amikor átadom a helyemet a buszon Dezső bácsinak, azzal elismerem a Kort, a tapasztalatát, azt, hogy jóval több harcot vívott meg, mint én. Amikor nem gyalogolok bele a friss felmosásba, azzal elismerem a Takarítónőt. Amikor visszaköszönök a benzinkutasnak és megköszönöm a segítségét, azzal elismerem, hogy hasznos munkát végzett. Apróságok ezek, de miattuk működik (még mindig) a társadalom.
A tisztelet a fontosság elismerése. Ennyi. Ami a gyereknevelést illeti, a meghatározást kiegészíteném még
egy közhellyel: a gyerek is ember. Ő is igényli, hogy elismerjék a fontosságát. Hogy komolyan vegyék. Komolykodni persze nem kell. De úgy tekinteni rá, mint egy teljes értékű emberre – azt igen. Nem tud annyit, nincs akkora szókincse. De nem kevesebb.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Egyszerű dolgokat. Kérek, nem utasítok. Kérek még olyankor is, amikor az együttműködés nem opcionális. Végighallgatom. Igyekszem megválaszolni a kérdését, még akkor is, ha felnőtt fülnek megmosolyogtató. Nem fenyegetem, csak azért, hogy kezesebb legyen. Lehet, tényleg jobban tudom, mit kellene ennie, de nem dörgölöm ezt az arcába. Nem kontrollálom kényszeresen. Ilyesmi.
Érdemes egy kísérletet elvégezni, kiváltképp kisgyermekes szülőknek. Próbáljunk meg úgy nézni szemünk fényére, hogy félreteszünk mindenféle szülői beidegződést – azt, hogy zabálnivaló tündérmackó, manó, huncutka, és így tovább. Igyekezzünk meglátni benne az egyenjogú Embert! Azt, aki teljes értékű tagja a családnak, azt akinek a véleménye ugyanúgy számít, azt, aki nem kisebb, nem kevesebb, csak még hátrébb tart a saját útján. Ennyi a különbség.
Gyereknevelési előadásaimon mindig el szoktam mondani, hogy egy szülő számára a legjobb fogódzkodó ez: én mit szólnék hozzá, ha így bánna velem valaki? Ha nekem nem tetszene, akkor jó eséllyel a gyereknek sem fog. És ne aggódjunk amiatt, hogy a tisztelet „sokba kerül”! Vannak helyzetek, amikor a gyerek fontosságát, akaratát semmibe venni egyszerűbbnek/gyorsabbnak tűnik. De ez csak a látszat. Egy olyan srác, aki elegendő tiszteletet kap, nagyságrendekkel együttműködőbb és kezelhetőbb. Ráadásul a visszautasítást, a kérés megtagadását is jobban viseli, ha tisztelettel teszik azt.
A kisfiúnk nyáron lesz négy éves. Igazi hídrobbantó és iszonyúan akaratos. De szinte sosem kell vele kiabálnom, emberkednem is csak kb. kétszer egy évben. Azt is inkább azért, mert én vagyok rosszabb passzban olyankor. Akaratossága ellenére nagyon jól lehet kezelni, és nem probléma az együttműködés sem, legfeljebb néha picit több türelem kell hozzá. De ez nem az én tudásomnak vagy különleges személyiségemnek köszönhető. Ez a tisztelet hatalma. Érdemes kipróbálni.