Életem párja tegnap délután elhatározta, hogy lesz ami lesz, márpedig ő most almás pitét fog sütni. Ki vagyok én, hogy ellent mondjak, így lelkesen bólogattam, mint plüsskutya a Zsiguli hátsó ablakában, Bence pedig, aki hiúsági kérdést csinál abból, hogy semmiből se maradjon ki, négyéves fontossága teljes tudatában egy széken állva szteppelt az anyja mellett, hogy kivegye a részét a mókából. Mert tésztát gyúrni és nyújtani egészen különleges élmény. Valamiért. A végeredmény persze még erősen elmarad Horváth Rozi sztenderdjeitől, de kit érdekel? A lényeg, hogy Bence bitang jól szórakozott. Életem párja már kevésbé, de ez megint csak másodlagos.
Kisgyermekes szülők számára az ilyen és ehhez hasonló közjátékok mindennaposak. Anyu vagy Apu csinálná a dolgát, merthogy van neki ezer. Ám ekkor színre lép Pocok és ellentmondást nem tűrően kinyilvánítja, hogy ő most segíteni fog. Kisszámú kivételtől eltekintve ebben nincs sok köszönet, sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha inkább a tűzoltó autóját tologatná vagy X-faktort játszana Barbie-val. De a szülő munkaköri leírásának lényegi eleme az önfeláldozás, ezért Anyu/Apu erőt vesz magán és gyorsan kimókolja, hogyan tudná Pockot alvállalkozóként bevonni a projektbe.
Amikor van hozzá türelme. De sajnos egyre zizzentebb világban élünk, Anyu és Apu idegei egyre gyakrabban hajaznak túlfeszített zongorahúrokra, így Pocok alvállalkozói tündöklése egyre sűrűbben hiúsul meg egy “mostnemérekrámenjélszépenjátszani”-típusú mondat kíséretében. Végül is tényleg ezer a dolog, időből meg mindig kevés, annyira nem is pici már, ezt ő is megértheti. Pocok tehát enyhén lógó orral visszabújik játékországba, Anyunak/Apunak pedig zavartalanul éghet a keze alatt a munka. Nem olyan nagy dolog, igaz?
Legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat. De belegondolunk-e abba, hogy ezekben a pillanatokban a gyerek önbecsülését alapozzuk meg vagy éppen döngöljük a sárba? Valószínűleg nem. Pedig kellene. Mert ezek a pillanatok kulcsfontosságúak. És ha rosszul kezeljük őket, annak meglesz a böjtje. Nagyon sok kamaszkori problémáért és felnőttkori kínlódásért felelősek azok a döntéseink, amikor Pocok segíteni vágyását beáldoztuk a hatékonyság oltárán.
Mi is az önbecsülés valójában? Az alapját képező “Becs” szavunk értéket jelent, ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az önbecsülés annyit tesz, mint tisztában lenni azzal, hogy értékesek vagyunk. Értékesnek pedig attól érezzük magunkat, mert látjuk, hogy szükség van ránk. Hogyan kell lerombolni valakinek az önbecsülését? Egyszerűen újra és újra éreztetni kell vele, hogy nincs rá szükség. És bár felnőttszemmel nézve megmosolyogtató, ahogy Pocok a partvissal vagy a gerebélyével küzd, ilyenkor érdemes emlékeztetnünk magunkat: ő most az önbecsüléséért dolgozik. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a segítő szándékunk visszautasítása még a gyermekinél jóval kérgesebb felnőttlélek számára is mennyire tud fájni, akkor talán el tudjuk képzelni, mekkora a tétje annak, amikor Tibike részt kér az autómosásból vagy Bianka be akar szállni a mosogatás buliba.
Gyereknevelési előadásaim rutinszerűen ismétlődő motívuma, amikor kamaszok szülei arról panaszkodnak, hogy az ebadta semmit nem hajlandó otthon csinálni. Csak azzal tudom vigasztalni őket, hogy a gyereknek valószínűleg nincs veleszületett rendellenessége, sanszosabb, hogy ők szúrták el. Hogy türelmetlenségből vagy rosszul értelmezett jószándéktól vezérelve, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. A lényeg, hogy Tibike vagyBianka segítő próbálkozásai túl sokszor futottak zátonyra. És ez addig-addig ismétlődött, amíg egy napon meg nem érett bennük a döntés: segítsen nektek a pekingi nagykövet keresztanyja! Az eredmény pedig nem egyszerűen egy lusta kamasz. Az eredmény egy lusta és önértékelési problémákkal küzdő kamasz.
Az élet nagyon sokmindenről szól, nemcsak a munkáról. De az önbecsülésünk kizárólag ettől a meggyőződésünktől függ: képes vagyok dolgozni és szükség van a munkámra. És bizony ezt a meggyőződést már úgy másfél éves kortól kezdve nevelgetni, gondozni kell. Már ebben a korban megmutatkozik az igény, hogy segítsek, hogy hasznos legyek, hogy hozzájáruljak a család erőfeszítéseihez. Ha pedig ezek a kísérleteim kudarcot vallanak, akkor hajlamos leszek kirekesztettnek érezni magamat. És ha ők kirekesztenek engem, akkor vajon én mit fogok tenni velük? Lehet, hogy én is kirekesztem őket az életemből? Lehet, hogy ez sok kamasz szüleinek ismerős? Helyrehozni mindig
nehezebb, mint megelőzni. Gondoljunk erre, amikor Pocok legközelebb elénk áll, hogy segíteni akar. Az önbecsülése a tét. Azt pedig semmilyen boltban semennyi pénzért nem lehet kapni.