Nem akarok kezet mosni! Nem akarok fürdeni! Nem akarom kifújni az orromat! Nem akarok vacsorázni! Nem akarok, nem akarok, nem akarok! Ismerős helyzetek? Ha van valami, ami próbára teszi a szülő idegrendszerét, az a teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan dac. Kezet mosni nem tart semeddig, nem is fáj, akkor meg miért kell ekkora hisztit csinálni belőle? Ez felnőttként szinte felfoghatatlan. Persze el eleht intézni azzal, hogy pont ezért kell nevelni a gyereket – hogy megtanulja, az életben időnként bizony engedelmeskedni kell, vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, tetszik, nem tetszik. És ha valakinek ez így elég, akkor ne is olvasson tovább.
Korábban emlegettem már, de nem lehet elégszer szóba hozni: a szülő egyszemélyben a legfőbb szövetséges és a legfőbb ellenség is. Szövetséges, mert a szó legteljesebb értelmében tőle függ a gyerek túlélése. De ellensg is, mert ő az, aki a leginkább korlátozni próbálja a gyerek szabad akaratát. Persze kizárólag jó szándékból, de ennek sajnos nincs túl nagy jelentősége. A gyerek még nem feltétlenül képes felfogni azokat az ok-okozati összefüggéseket, amelyek a szülő intézkedéseit motiválják. Ő csak azt érzékeli, hogy korlátozni akarják. Ez ellen pedig küzdeni fog és addig örüljünk, amíg küzd. Mert az engedelmes gyerek megtört gyerek és legyen ez bármennyire is kényelmes, töltse el bármennyire is elégedettséggel a szülőt, az ilyen gyreknek nagyon rosszak az esélyei az életben.
Ezt mintha ők is tudnák, talán ezért is képesek olyan ádáz gátlástalansággal védeni a cselekvési szabadságukat. Ne legyenek illúzióink, ha egy gyereknek választania kell a szabadság és a jóllét között, gondolkodás nélkül a szabadságot választja. Inkább betegszik meg, inkább kínlódik az eldugult orrával, de a szabadság számára fontosabb. Ez egyébként az esetek többségében nem annyira borzasztó, mint amilyennek a szülő számára tűnik. Egy gyerek sokkal jobb passzban van bármelyik felnőttnél, ezért a testi kellemetlenség, a diszkomfort érzet számára közel sem akkora probléma, mint a felnőttek számára. Folyik az orra, köhög megállás nélkül, de boldogan rohangál fel-alá és láthatóan egy kicsit sem zavarja, mennyire beteg.
Mindebből persze nem az következik, hogy mindent rá kéne hagyni a kölökre. Meg kell, hogy tapasztaljon korlátokat és meg kell, hogy tanulja a szabályokat. Ez nem egyszerűen csak szükséges rossz, ezzel valójában óriási szolgálatot teszünk neki, ha jól csináljuk. Az életben a siker egyik alapfeltétele, hogy az ember képes legyen önként korlátokat állítani maga elé. Ez a képessége pedig attól függ, milyen tapasztalatokat szerzett gyerekkorában a korlátokkal kapcsolatban. Ha csupa fájdalmas emléke fűződik a korlátokhoz, akkor felnőttként tiltakozni fog ellenük. Már ha tud. Ha nem, akkor beletörődik a létükbe. De önként nem lesz képes korlátokat állítani maga elé. Van erre egy másik szó is: az önfegyelem. Akiből hiányzik az önfegyelem, az képtelen saját magát korlátozni.
De ezen a ponton fel kell ismernünk valamit: létezik jó és rossz önfegyelem. A rossz önfegyelem valójában nem önfegyelem, nem is az illető fegyelmezi saját magát, hanem még mindig Apu vagy Anyu, akkor is, ha fizikailag nincsenek jelen, akkor is, ha esetleg már nem is élnek. Annyira befészkelték magukat a gyerek elméjébe, hogy valójában ők utasítják fegyelemre. Hogyan lehet felismerni a jó és a rossz önfegyelmet? Egyszerűen abból, hogy az illető boldog-e vagy sem. Akit még mindig Apu vagy Anyu fegyelmez, az nem lesz boldog.
De min múlik, hogy melyik fog a gyerekben kialakulni? Alapvetően két dolgon. Az egyik a szabadság és a korlátok aránya. Ahhoz, hogy a gyerekben egészséges önfegyelem alakuljon ki, a szabadságnak határozott túlsúlyban kell lennie a korlátokkal szemben. Itt újra leszögezném: ez csak akkor lesz eredményes, ha a magabiztosságból táplálkozik és nem a gyengeségből. Ha a szülő kellően magabiztos ahhoz, hogy ne kelljen lépten-nyomon korlátoznia a gyereket, az nagyon jó hatású. Ha viszont azért hagyja szabadon, mert nem meri korlátozni, annak garantáltan rossz vége lesz. Minél ritkábban vagyunk kérlelhetetlenek, annál jobb – de képesnek kell lennünk habozás nélkül azzá válni, ha a helyzet úgy kívánja.
A másik fontos dolog sajnos a személyes példamutatás. Az a szülő, aki szabad akaratából képes önmagát fegyelmezni (vagyis boldog és jó kedélyű), az vonzó példa a gyerek számára. Az a szülő, aki kényszeresen fegyelmezett, sokkal inkább elveszi a kedvét az önfegyelemtől. A fegyelmezetlen szülő pedig… Hát ez kétesélyes. A lényeg, hogy már megint ugyanoda lyukadtunk ki: a gyereknevelés a tükörrel kezdődik.