Ez az a mondat, amit gyerekként is, szülőként is nehéz megúszni. Gyerekként kapja az ember, szülőként meg osztja. Pedig nagyon nem kéne. Valójában nem tudok annyira rövid, “Mit ne mondjon/tegyen egy szülő?” című tiltólistát elképzelni, amin ennek a mondatnak ne kéne helyet kapnia. Kis figyelmet kérek, elmagyarázom.
Először is, nézzük meg, miért érez sok szülő kényszert arra, hogy letromfolja a gyerek képzelgéseit.! Az egyik ok nyilvánvaló: aggódik amiatt, hogy ha nem lép közbe, szeme fénye esetleg teljesen elszakad a valóságtól, a fantáziálásba menekül. Márpedig az álmodozás az élet megrontója, ugye? Nem, de erre mindjárt visszatérünk.
A másik indokunk sokkal alattomosabb. Az a szörnyű igazság, hogy minél rugalmatlanabb valakinek az elméje, annál rosszabbul viseli a valótlanságot. Figyeljük csak meg a görcsösen pedáns embereket! Egyszerűen nem bírják ki, hogy ne javítsanak ki bármit, amiről tudják, hogy nem fedi pontosan a valóságot. A rugalmatlan elme pedig nem áldás, sokkal inkább átok. Ezzel el is érkeztünk oda, miért kampányolok a szabad képzelgés mellett.
A jövőt az ember képzelete hozza létre. Minél szabadabb a képzelete, annál többféle variációja létezhet a holnapnak, annál szabadabban képes tényezőket, alkotóelemeket kombinálni, hogy valami újat hozzon létre. Ahogy az elme kezdi elveszíteni a rugalmasságát, úgy szűkülnek be a lehetőségeink. Persze valójában nem a lehetőségek fogynak, csak egyre kevésbé tudjuk elképzelni őket. A végeredmény szempontjából azonban ennek nincs jelentősége.
Idestova 12 éve dolgozom kommunikációs és motivációs trénerként és ha valamit, hát ezt bátran ki merem jelenteni: a céltalanság ma népbetegség. Az emberek többségének fogalma sincs arról, mi lehet az ő célja. Nem tudja elképzelni. Naná, hogy nem tudja! Annyi éven át hallgatta a “Ne képzelődj!” mantrát és variációit, hogy leszokott a képzelődésről. Nem állítom, hogy a kiemelkedően sikeres emberek csak ebben különböznek a nagy átlagtól, de ebben biztos: mernek, tudnak szabadon képzelődni.
A leegyszerűsítés szinte mindig sántít, de arra azért jó, hogy szemléltessen. És leegyszerűsítve a dolgot, az életben kétféle mintát követhetünk. Vagy mi alkotjuk meg a realitást, a valóságot vagy szolgaian engedelmeskedünk a mások által megalkotott realitásnak. Az utóbbi nyilván kényelmesebb, de nemcsak a kalandtól mentes. A boldogságtól is. Mert az embernek nagyon-nagyon elemi késztetése az alkotás. Az alkotás pedig mindig a képzeletben kezdődik. Minél szegényesebb valakinek a fantáziája, annál kevésbé tud alkotni. és annál üresebbnek fogja érezni az életet.
De ha nem fékezzük meg a gyerek fantáziálását, akkor nem fog végül a képzeletébe menekülni? Nem arra fogja használni a fantáziáját, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal? A kérdés jogos, a válasz viszont kíméletlenül magától értetődő. Miért menekülne a gyerek a valóság elől? Ennek csak egy oka van: ha túlságosan fenyegetőnek érzi azt. És kinek a dolga, hogy biztonságban érezze magát? Bocs…
Majdnem mindenki találkozott már olyan gyerekkel, aki láthatóan a maga alkotta álomvilágba menekült. De nagyon fontos megértenünk, hogy nem az álomvilággal volt a baj, hanem azzal, hogy a gyerek úgy érezte, menekülnie kell. Arra pedig nem megoldás, ha meggátoljuk a képzelődésben, sőt. Gyakorlatilag megfosztjuk a menekülés egyetlen lehetőségétől. Ilyenkor mindig az a kérdés: miért, mi elől akar menekülni? Erre kell megoldást találni, nem pedig kényszeríteni, hogy nézzen szembe azzal, amivel nyilván nem képes szembenézni.
Ne féljünk hát attól, hogy a gyerek képzelődik! Ő is pontosan tudja, hogy amiről beszél, az nem a valóság. Az egy másik kérdés, hogy számára a saját illúziója pont olyan élethű, mint a valóság. És ez fantasztikus! Gondoljunk arra, milyen nagyszerű az, amikor valaki annyira valóságosnak látja a céljait, mint a jelen környezetét! Ez nem egy különleges képesség, ezzel az adottsággal mindenki rendelkezik. Csak nem kell elrontani.