Istenem, de szép is lenne! Csak megnyomnánk rajta a megfelelő gombot és Tibike, mint egy engedelmes android, azonnal beágyazna. Megmosná a fogát. Elmenne aludni. Megírná a leckéjét. Hát, szülőként tényleg nagyon kényelmes lenne. A helyzet azonban az, hogy az életnek – többek között – az a dolga, hogy rakoncátlan legyen. Amikor valakiből fogy a rakoncátlanság, akkor fogy belőle az élet is. Szóval, bármennyire is Xanax-igényes, szülőként addig örüljünk, amíg úgy tűnik, nem egy ördög, hanem egy komplett ördögkolónia szállta meg a gyereket.
Persze abból, hogy egygyerekben rengeteg az élet, még nem következik, hogy feltétlenül le kell százalékoltatnia idegi alapon az egész családot. És itt kanyarodnék vissza a címbeli felvetésemhez. Mert a helyzet az, hogy valamiféle távirányítónk mégiscsak van. Oké, nem annyira precíz, hogy gombnyomásraműködjön, deattól még működik. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy tízből nyolc szülő pont fordítva használja, mint amit el szeretne érni. Túl hangos a tévé? Adjunk rá még hangerőt! Nem hallod rendesen? Várjál, kicsit lehalkítom! Vicces? Mindjárt átugrunk a gyereknevelésre és nem lesz az.
A „Gyereknevelés és a halálos négyes” című (tudom, borzasztóan hatásvadász, bocs) előadásomon neki szoktam szegezni a kérdést a mindenre elszánt szülőknek: mit gondolnak, mi egy gyerek legerősebb késztetése? Ilyenkor aztán megindul a találgatás, ami az elmúlt nyolc évben nem hozott még értékelhető eredményt, soha, senki nem tudta a helyes választ. Ami azért előrevetíti, mennyi kihívással lehet szembesülni a gyereknevelés elnevezésű fakultatív program során.
Egy gyerek legelemibb késztetése, hogy hatást gyakoroljon a környezetére. Apura, Anyura, Nagyira, Zsuzsa nénire, meg az ovis cimborákra. Ha választania kell aközött, ami a”helyes” és aközött, amivel hatást tud gyakorolni, egy pillanatig nem kétséges, melyiket fogja választani. Mert egy gyerek így működik. Hozzáteszem, egy felnőtt is, csak egy gyerek még sokkal ösztönösebb, sokkal kevesebbet mérlegel. Mert mérlegelni a tudásunk arányában vagyunk képesek és 4-5 évesen még sovánka a tudásbázisunk.
Na de honnan tudja a gyerek, hogy mivel gyakorol hatást a környezetére? A megszerzett figyelem mennyiségéből. Tehát mire fog Tibike gyúrni? Hogy minél több figyelmet szerezzen. Számít, mivel? Sajnos nem nagyon. Akkor most adjuk hozzá a képlethez a szülő nevű változót! Miért vágynak a szülők arra, hogy a gyerek „jó” legyen? Mert akkor nem kell (annyira) figyelni rá. Mikor figyelünk rá élénkebben? Amikor disznóságot csinál. Mi Tibike konklúziója? Lássuk csak… akkor kapok nagyobb figyelmet, amikor lefocizom a Nagyi kedvenc Zsolnayját. Tehát mit kell tennem? Bizony…
Aminek figyelmet adunk, az megerősödik. A pozitív gondolkodás hittérítői már évek óta kántálják ezt, abba azonban csak kevesen gondolnak bele, hogy ez a gyereknevelésre is igaz. Ha attól válunk érdeklődőbbé, hogy a kölök elkezd ámokfutni, annak csak még több ámokfutás lesz az eredménye. Mi a megoldás? Annak adjunk több figyelmet, amit szeretnénk, ami a helyes irány! Ez tipikusan olyan tanács, amit könnyű adni, de nagyon nehéz megfogadni. Mert többnyire úgy vagyunk kondícionálva, hogy az ellenkezőjét tegyük. Meg aztán, átlagfelnőttként, akit mindennap tapos az élet, felháborodni sokkal könnyebb, mint lelkendezni. Tudom, aláírom, elfogadom. De ki ígért olyat, hogy a szülőség nonsztop brazil karnevál?
Na és hogy kell ezt a figyelem-vudut csinálni a gyakorlatban? Tegyünk úgy, mintha nem is tépte volna le a vadiúj nadrágja mindkét zsebét? Ehhez valamilyen tudatmódosító szert kellene szedni, arra meg senkit nem bíztatok. Neeem, ha valami nem oké, azt nyugodtan tegyük szóvá és ha muszáj, szankcionáljuk is. De! Meg kell értenünk, hogyan méri a gyerek a megszerzett figyelem mennyiségét.