Hónapokkal ezelőtt olvastam egy történetet az interneten. A sztorit egy édesanya mesélte el. A páréves kisfia egyszerűen bojkottálta az evést. De olyan szinten, hogy a gyerekorvos alultápláltnak minősítette és kórházba utalta. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kissrácnak semmilyen fizikális betegsége nincs, a krónikus nemevés lelki eredetű. Jött a megfelelő szakember, aki megdöbbentő okot tárt fel. Az édesanya – puszta féltésből – annyira elnyomta, korlátozta a gyerek szabad akaratát, hogy annak csak egy eszköze maradt: az evés megtagadása. Amikor ezt felismerték, az anya megpróbált változtatni a viselkedésén, és hagyni jobban érvényesülni a gyerek akaratát. Az eredmény nem is váratott sokáig magára. Ifjú szabadságharcosunk elkezdett rendesen enni, és hízott, mint a göbe.
Nem vitás, ez egy szélsőséges eset. Kevésbé szélsőséges formájában viszont minden szülő találkozik a jelenséggel, és ezért gondoltam, hogy érdemes írni róla. Tudatos szülőként ugyanis le kell nyelnünk egy nagyon keserű pirulát. Gyermekünk számára mi vagyunk a legnagyobb, legmeghatározóbb konfliktusforrás. Ez akkor is igaz, ha igyekszünk jó szülők lenni. Sőt, rendszerint akkorlesz nagyon igaz.
Egy gyerek túlélése szinte teljes mértékben a szüleitől függ, amit az már egészen korán érzékel. Ezzel magyarázható, hogy a gyerekeknek annyira félelmetesen jó az antennájuk, ha a szülők problémáiról van szó. Alig pár hónapos manóknál megfigyelték, hogy feltűnően nyűgösek lesznek, amikor apu és anyu között gond támad. Ez akkor is így van, ha a szülők kínosan ügyelnek arra, hogy a gyerek közelében ne fesztiválozzanak. Azt is megfigyelték, hogy sok esetben a gyerek ugyanezen okból betegszik meg. Íly módon próbálja meg összehozni a szüleit. Tudjon, tapasztaljon bármennyit is a világból, legbelül pontosan érzi, hogy addig van biztonságban, amíg számíthat a szüleire.
A gyereknek tehát szüksége van a szüleire. De. Minden ember, gyakorlatilag a születésétől fogva törekszik arra, hogy determinálja, meghatározza önmagát – a viselkedését, a személyiségét, a céljait. Ezt leegyszerűsítve nevezhetnénk szabad akaratnak, esetleg szabadságvágynak is. És vajon kik azok, akik leginkább korlátozzák a gyerek öndeterminizmusát, szabad akaratát? Bizony, mi, szülők. Mert óvni, védeni, nevelni akarjuk. Ebből áll össze a konfliktus, ami végigkíséri szemünk fénye egész gyerekkorát. Egyfelől szeret minket és szüksége van ránk. Másfelől, leginkább mi állunk közé és a szabadsága közé, mi akadályozzuk leginkább abban, hogy önmaga lehessen. Ez a konfliktus szokott kamaszkor tájékára annyira elmérgesedni, hogy kitör a gyerekből. Ezért lesz néha egyik pillanatról a másikra abból a zabálni való kis tündérbogárból egy krónikus tenyérviszketést okozó ellenszenves suttyó.
Tudatos szülőnek lenni leginkább annak a művészete, hogy rátaláljunk az egyensúlyra a törődés és a szabadság biztosítása között. És ebben kap apa kulcsszerepet. Ő az ellensúly. Egy anya genetikailag arra van programozva, hogy védje a gyerekét. Ez így is van rendjén. A problémát az okozza, hogy minél civilizáltabbá válik az életünk, annál inkább hajlamos túlzásba vinni a védelmezést. Természetesen ez nem egyformán vonatkozik minden anyára, de általánosságban igaznak tekinthető. Van még jó pár tényező, ami ezt befolyásolja, a lényeg: anyu hajlamos túlreagálni. A nemevést, a kiizzadást, a fáradtságot, a sérüléseket, és szinte minden mást. Remélem, ezt egy anya sem veszi bántásnak. Nekik ez a dolguk, és néha vannak tényleg olyan szituációk, amikor erre van szükség. De az esetek többségében ez némileg indokolatlan, a gyerek számára pedig egyértelmű teher. Jön a dackorszak, a tiltakozás, a lázadás.
Apával más a helyzet. Néha ugyan megesik, hogy a szerepek felcserélődnek, de általában apu lazább. Nem arról van szó, hogy nem szereti annyira a gyereket. Egyszerűen csak nem aggódik annyit. És ha tudatos, akkor időnként Anyu és Manó közé kell állnia. Persze a lehető legkedvesebben. Nagyon ügyelve arra, hogy miközben védi kis kedvencét anyu túlkapásaitól, egy pillanatig se tűnjön ellenségnek. Meg kell értenie, hogy élete párját mi hajtja, és nem tehet arról, amikor kezében kistányérral, kistányéron májkrémes kenyérrel üldözi az előle menekülni próbáló kisembert. Sokat segít ilyen helyzetekben a humor is. De a kulcs a kedvesség. Hangsúlyozza ki újra és újra, hogy tisztában van vele: anyu csak jót akar. De emlékeztesse arra is, hogy a szabad akarat néha előrébb való, mint a tele pocak vagy a tuti pomponos sapka.