“Az emberi viselkedés előrejelzése” címet viselő tréningemen nagyon sokat foglalkozunk a különböző érzelmi szintekkel, hangulatokkal. Ennek részeként meg szoktam kérdezni a hallgatóságot, hogy mit gondolnak, melyik érzelemnek mi a funkciója. Miért lesz az ember szomorú, miért fél, mikor érez unalmat, és így tovább. Szinte mindig, minden érzelem esetében tudni szokták a helyes választ. Egyet kivéve. Amikor megkérdezem, hogy a harag, a düh minek az érzése, gyakorlatilag kivétel nélkül minden esetben ugyanazt válaszolják: a tehetetlenségé. Én pedig széles mosollyal az arcomon, nagyokat bólogatva rávágom, hogy… NEM.
Mert a düh alapvetően a harc érzelmi megfelelője. Az ember akkor dühös, amikor azt érzi, hogy túl nagy a fenyegetés vagy túl erős a korlátozás, és itt a diplomácia már nem segít. Ez a magyarázata annak is, hogy a dühös ember nem akar kommunikálni. Legfőképp azzal nem, akire dühös. Ez a magyarázata annak is, hogy a dühös ember soha nem azért dühös, amit mond. “Tudja”, hogy itt a kommunikáció nem segít. Itt harcra, tombolásra, erőre van szükség. Minimum hangerőre. Ez az oka annak, hogy amikor valakit nagyon elborít a düh, akkor már csak rombolni, pusztítani képes. De ha ez igaz, akkor miért hiszi szinte mindenki azt, hogy a düh a tehetetlenség érzése?
Mielőtt ezt megválaszolnám, elmesélek még valamit. Évekkel ezelőtt olvastam egy sztorit egy furcsa gyógyulásról. A történet főszereplője már évek óta súlyos beteg volt, és az orvosok egyetértettek abban, hogy nem tudnak segíteni rajta. Emberünk nem adta fel, és valahogyan elkeveredett egy természetgyógyászhoz. Az alaposan kifaggatta, majd gyógyteák helyett bizarr tanáccsal látta el a beteget. Azt javasolta neki, hogy tankoljon fel olcsó tányérból, majd mindennap legalább egyet vágjon a falhoz. A beteg először arra gondolt, hogy a természetgyógyásznak legalább akkora szüksége lenne segítségre, mint neki, de aztán “mit veszíthetek”-alapon mégis megfogadta a tanácsot. Most jön a drámai fordulat: emberünk a tányércsapkodás hatására egyre jobban és jobban lett, végül gyakorlatilag teljesen meggyógyult.
Miért írtam le mindezt, és főleg mi köze van ennek a gyerekneveléshez? A rövid válasz az, hogy nagyon sok, felnőttkori mentális és fizikális problémának az elfojtott harag a kiváltó oka. Az elfojtást pedig gyerekkorunkban plántálják belénk. Mert dühösnek lenni nem való. Dühösnek lenni neveletlenség, ráadásul nagyon nehezen tolerálható is. Társadalmunk egyik működési alapelve, hogy elítéli, megtorolja, illetve lehetőség szerint megpróbálja meggátolni a dühöt. Ebben pedig a szülők is hajlamosak részt venni. Ki jobban, ki kevésbé. Természetesen nem minden szülő okoz ezzel helyrehozhatatlan károkat. De keressünk valakit, aki felnőttként tele van gátlásokkal, és jó eséllyel találtunk valakit, akinek gyerekkorában módszeresen elfojtották a dühét.
Mit jelentsen ez az egész? Hagyni kéne a gyereket tombolni, törni-zúzni? Természetesen nemmmmmmmm. A helyes hozzáálláshoz képesnek kell lennünk különválasztani az érzelmet és a cselekvést. Amikor szemünk fénye veszélyessé válna a környezetére vagy saját magára, akkor természetesen meg kell gátolnunk ebben. De ne akarjuk egyben a dühét is eltiporni! Nyilván okkal dühös, és ha ez az ok számunkra nem is tűnik megalapozottnak, számára minden bizonnyal az. Ha nincs igaza, azt az esetek többségében be lehet láttatni vele – de nem akkor, amikor még dühös. Az ideális megoldás ilyen helyzetekben az lenne, ha módot találnánk arra, hogy károkozás nélkül levezesse a mérgét. Erre jó lehet egy házilag készített bokszzsák, egy nagyobb baba vagy plüssállat, amit nyugodtan lehet ütni-vágni. Ha pedig nagyon nincs más, a kiabálás is megteszi. Ez utóbbi persze fokozottan környezetérzékeny, panelban este tízkor nem javallott.
Aztán jó, ha tisztában vagyunk még valamivel. Az emberek többsége az összes létező érzelmi reakció közül a haragot viseli a legnehezebben. Nyilván ez az oka annak, hogy társadalmunk annyira elítéli. Szülőként azért (is) fontos tudnunk erről, mert amennyiben ez ránk is igaz, úgy a gyerek a saját dühét fegyverként fogja felhasználni ellenünk. Amikor találkozunk egy ilyen, krónikusan agresszív kismalaccal, akkor tudhatjuk, hogy viselkedésének két oka lehet: vagy agyon van korlátozva, vagy a szülők nem bírják, amikor dühös, és ilyenkor inkább engednek neki. A gyerek pedig ezt nagyon gyorsan felismeri és gátlástalanul ki is használja.
Nem mondom, hogy keressük a konfliktust. Csak azt mondom, hogy ne hátráljunk meg a konfliktus lehetősége láttán. És ha néha el is veszítjük a fejünket, azért tartsuk szem előtt: minden alkalommal, amikor életünk értelme ki tudott borítani minket, ő győzött, akármi is lett a konfrontáció végkimenetele. Mert a kiborulásunkkal elismertük, hogy ő irányít. Ami önmagában még nem lenne baj, hiszen a harmonikus szülő-gyerek kapcsolat egyik alapfeltétele, hogy mindkét fél irányíthassa a másikat. De ott a másik alapfeltétel is: az irányítottságnak, az irányítás átadásának minél inkább önkéntesnek kell lennie. Némi kényszer persze elkerülhetetlen. De a kényszer olyan, mint a permetezés a konyhakertben – csak akkor alkalmazzuk, ha feltétlenül szükséges.